A Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) programja egy hazai premiert is tartogatott: Georg Büchner befejezetlen drámáját, a Woyzecket a Sztalker Csoport lendületes előadása hozta el ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében. A bűn és a felelősség kérdését boncolgató drámát a rendező hang- és képi effektek rengetegében, tánc- és mozgásszínház elemeit vegyítő, rendkívül intenzív színészi játékkal szemlélteti.
Bár el tudnánk képzelni a Nemzeti előtti placcra ideiglenes fesztiválkávézót, amely két előadás vagy mesterkurzus között ott tartaná a vendégeket, a MITEM így is némileg átrendezi az épületet. Kiállítótérként működnek a folyosók és előcsarnokok: láthatunk életképeket a Berliner Ensemble múltjából és jelenéből, Székely László díszlettervező munkáiból nyílt kiállítás, és a 120 éve született Bertolt Brecht munkái előtt tisztelegve Brecht-darabok makettjeit, rajzait állították ki a Kaposvári Egyetem jelmez- és díszlettervező hallgatói.
Az idei MITEM egyik súlypontját a német színház érkezése jelenti. Michael Thalheimer és a Berliner Ensemble először volt vendége a mustrának, de utóbbi mindjárt két előadással, A kaukázusi krétakörrel és A bádogdobbal, valamint a teátrum jelenét és múltját szemléltető kiállítás mellett közönségtalálkozóval mutatkozott be.
Az európai színházi élet élvonalából érkező rendező a német nyelv abszolút rajongójának vallja magát, és szívesen merít a rendkívül gazdag germán drámakultúrából, elsősorban klasszikusok munkáiból, Brechttől, Goethétől, Ödön von Horváthtól, de a görög drámához is gyakran fordul.
„Talán azért nem foglalkoztatnak annyira a kortársak, mert ritkán beszélnek archetípusokról és univerzális élményekről” – válaszolta a közönségtalálkozón nekiszegezett kérdésre a rendező, aki szerint a kortárs drámák olyanok, mintha kis problémácskákra világítanának rá korunk írói, ezért sokallja, hogy hat-nyolc hétig összezárva ezeken elmélkedjen a kollégáival. Úgy véli, a színház akkor jó, ha a téma egyetemes.
Felvetődött a minimalista szemlélet is alkotásai nyomán, csakúgy, mint a színészközpontú gondolkodás. Thalheimer kifejtette, hogy a rendezési mód tekintetében az évek során kialakult egyfajta ösztöne.
Mint mondta, van úgy, hogy harmincszor olvas el egy darabot, és az is lényeges számára, hogy pontosan tudja, mit nem akar kihozni az adott műből. Úgy látja, az előadást nyolcvan százalékban dönti el a színész kiválasztása, a MITEM-en bemutatott A kaukázusi krétakörben Gruse alakját például Stefanie Reinsperger nélkül nem tudta volna elképzelni.
A Brecht által alapított berlini színház Günter Grass kultikussá vált regényéből készült színpadi adaptációt, egy monodrámát is elhozott a mustrára: A bádogdobot Oliver Reese rendezésében láthattuk. A dráma a személyes felelősség kérdését is felveti, miközben egyszerre résztvevője és bírája a huszadik század egyik legsötétebb periódusának, a holokausztnak. A lipcsei alternatív társulat, a Compania Sincara játékában pedig Cervantes művének átiratát láthatjuk, Don Q. – Jelenetek a lovag történetéből címmel.
Egy zenés komikus álomutazásnak is szemtanúi lehetünk a Theather an der Ruhr Bohócok viharban című előadásában, amely egy felszabadító bohózat az öregedés dilemmájáról. Szintén a Theater an der Ruhr és a Collective Ma’louba előadásában láthatta a közönség Mudar Alhaggi Your Love is Fire (Szerelmed tűz) című darabját, amely a menekülésről és a hazátlanságról szól. A színpad bal oldalán egy golyó lyuggatta fémlap fal tör a magasba, középen egy városi fémkerítés, jobb oldalán egy nejlonnal körülhatárolt zuhanyozó, benne csillár.
Mindkettő előtt használt bőrkerevet. A színészek már bent ülnek, ahogy vonulunk be, közönyösen bámulnak maguk elé. Majd sötét, az előtérben bekapcsol egy tévé, a háttérben pedig egy teljes falfelületet betöltő projektorkép. A tévén Szíria elmúlt évtizedeiből látunk montázst, feltűnik a fiatal Bassár el-Aszad, katonai felvonulások, vidám műsorok, arab popslágerek, az öregedő Aszad, nyugati politikusok, közeledünk az általunk is naponta látott, 2011 óta pusztító polgárháború felé, a montázs képei már nekünk is ismerősek. Hátul egy cuki macska játszik egy kisegérrel, kíméletlenül kivégzi, aztán felfalja.
Egy lakásban vagyunk, Damaszkusz egyik negyedében, a frontvonaltól nem messze, valamikor 2014 vagy 2015 telén. Két barátnő lakik itt, Hala (Luna Aboderhmen) és Rand (Amal Omran). Hala arra készül, hogy Németországba meneküljön, Randhoz pedig váratlanul betoppan szerelme, Khaldoun (Mohamed Alrashi), aki egy checkpointon teljesít katonai szolgálatot, és most 24 órás kimenőt kapott.
A szerelmesek szeretnének együtt lenni, Hala mégsem tud elmenni, a frontvonal közeledik, egyre gyakoribbak a robbanások, sűrűbb a puskaropogás, az utcát lezárták. Metaszinten megjelenik a drámaíró figurája is (Mouayad Roumieh), aki egy németországi menekülttáborban képtelen befejezni a darabot, amelynek ők a szereplői.
A közelmúlt történelmét feldolgozó darab Mudar Alhaggi saját személyes élményeiből indult ki, kozmetikázatlanul: a szíriai háborútól eljutunk a haza elvesztésének fojtogató érzésén át a németországi menekültstátus erőtlen és kiszolgáltatott állapotáig.
A rendezés – számomra dekódolható nagy pozitívuma – az összemosás: nehéz elválasztani a színházi szerepet a tényleges sorstól. A négy szereplő sallangmentes, természetes játéka folyamatosan felszámolja a színház illúzióját: ez az ő sorsuk, az ő tépelődéseik, az ő meghasonlásaik, az ő elidegenedésük. A rendező és a színészek igazán nagy teljesítménye, hogy visszataláltak természetességükhöz és egyszerűségükhöz. Ha magánemberként nem is, de színpadi művészként igen – a kettő között feszülő ellentmondásban jön létre a darab drámai feszültsége.
A szövegkönyvben nincsenek felkiáltójelek, csak pontok. Nincs ordibálás, de van beletörődés. Ha nem vagyunk hősök, csak művészek, akiknek előbb egy rezsim, majd egy háború darálja fel az életterét, akkor alig marad lehetőségünk.
A rendezés is ezt mutatja meg: az arab nyelvet és intonációt leszámítva a Your Love is Fire egzotikummentes: ezek a damaszkuszi fiatalok ugyanolyanok, mint amilyenek mi vagyunk vagy mi lennénk.