Felém, Zuglóban, a pataknál található Szajna Söröző (a nevét nem én találtam ki) mellett alkalmanként felhúzott bolhapiacon a napokban csíptem el egy épp eléggé csípős mondatot, amolyan szigorú megfigyelést, hogy azonnal letettem bárminemű vásárlói szándékomról, és gyáván eliszkoltam. A mondat a következő volt, és akár hihető, akár nem (inkább igen), a könyvárus szájából hangzott el. „Nem értem, minek olvas, biztos a szórakozás miatt, de nekem nincs időm ilyesmire.” Hát, meg kell hagyni, mindig tanul az ember valamit, ha mást nem, akkor azt, hogy olvasási hóbortjával aljas naplopást követ el.
Elmúlt napjaim jobb elfoglaltság híján nem egyébbel töltöttem, mint hogy helyszűkémben emigrációra kényszerítsem a könyveim egy részét, nevezetesen a pincébe szállítsam, ami, értem én, akár egy Grand Hotelnyi vesztegzárral, száműzetéssel ér fel. Angol, amerikai, német, francia és magyar szerzők könyvei találkoztak a kezeim csarnokában, intettek búcsút a szerencséseknek, a magasan trónolóknak, Homérosz, Schiller, Camus, Karinthy (az idősebbik), Kosztolányi és Heltai Jenő nézett le fölényes megvetéssel, a tekintetében kevés sajnálkozással a fegyencruhás kárhozottakra.
Isa, por es homou vogymuk, hasított belém a fájó mondat egészen, hogy a lepakolt könyvek gerince is beleremegett. Háromszáz könyv viselte el a rámért, jól tudom, mindegyikhez méltatlan és igazságtalan sorsot, de még így is maradt vagy ezer könyv a felszínen, a polcok jelentette biztonságban. Lelkiismeret-furdalás és sóhajok közepette aztán a sötétben hagyva őket rájuk csuktam az ajtót, épphogy egy búcsúimát nem mondtam el, hadd zúgjon a pince, mint a Szajna, na, nem a borsodiszagú, napos oldalon időző, aranyhabos söröző.
Az ilyesféle megpróbáltatások, ha másért nem is, azért felettébb hasznosak, hogy kiderüljön, valójában melyik könyv is az igazi, a nagy szerelem, akivel leélhető az egész élet, akihez hűséggel ragaszkodunk, és vissza-visszatérünk a megpróbáltatások és békék idején, akik között könnyű lenne a választás, hogy melyiküket vinnénk magunkkal társul a Holdra vagy a világvégére, már ha a kettő közt van némi különbség.
Rejtő Jenő, Albert Camus, Lakatos Menyhért, Kellér Andor, Tamási Áron, Karácsony Benő, Móra Ferenc, Jelenits István, Tolnai Ottó, Bari Károly és sorolhatnám, kik könyvei kerültek ki győztesen a nagy megméretésből, súlyosnak találtattak, s igazolták, hogy ami tizenöt évesen tetszett, az huszonkilenc évesen még jobban tetszik, hogy majd negyvenkilenc évesen tetsszen a legeslegjobban.
A könyvritkítás keserű szomorúsága mögött optimista felhők gyülekeznek, példának okáért mondanék egyet: a selejtezés az újrafelfedezés nem várt örömével kecsegtet, s találataimból, mint egy szemfüles bagoly, néhányat megosztanék az olvasóval, hátha kedvet kap egy-egy gyöngyszemhez.
Elsőként a Kincskereső kisködmönt kerítette kezem közé a félfülű véletlen. Nem kevés ideig abban a tudatban éltem, hogy a regény a szadizmus iskolapéldája, annak is Sade márkit megszégyenítő változata, mert hát miről is van szó? Kisfiú, mélyszegény környezet, előbb a kishúg hal meg, később az édesapa, hogy aztán a következő pillanatban apró hősünket egy körtefán találjuk, ahol fütyülnie kell a szociálisan érzékeny rokon parancsára, véletlenül se essék abba a bűnbe, amibe sajnálatosan annak idején Ádám és Éva ősünk esett, a tiltott gyümölcsfa kifosztásába. Később, úgy tíz évre rá újra elővettem, na, nem a ködmönt, a szivarszagú Móra egyéb könyveit, és döbbenten fedeztem fel, hogy az író úrnak van humora, nem is akármilyen, friss és velős és elképesztő! Szép lassan, könyvről könyvre jutottam el, jószerivel vissza a Kincskereső kisködmönhöz és szerettem bele örökre.
Második kincsem a felső polcok között bukkant fel, Fekete István Erdei utakon című könyve képében, erről annyit érdemes tudni, hogy gyönyörű, természetvédőknek is ajánlható jegyzetek, hogy is mondjam, zöldesszék gyűjteménye, az első lapok után gombaszag és erdei vízmosások, hajnali rétek illata csapja meg az erdőtől elszokott városi embert, nem kell hozzá több, azonnal lefegyverez az öreg Fekete, mint vadászatkor a nagy vehemenciával támadó vaddisznót a jól irányzott puskalövés.
A harmadik (e lapon az utolsó) könyv Rejtő Jenőé, a megunhatatlan, mindig derűs címével: A néma revolverek városa. Ügyesen belepakolt a nem túl hosszúra sikeredett könyvbe P. Howard mindent: a plasztikai sebészet mellett kényelmesen elfér a balszerencse és a balhorog, a szerelmi sikoly terhe alatt békésen nyújtózik el a titok és a kaland. Rejtő a legsötétebb, esőtől ázó vagy jégveréstől kopogó napokon, a humortalan hétfőkön és vasárnap estéken a gyógyszerek gyógyszere, elég belőle néhány oldal, és meggyógyul a szív, világgá megy a szomorúság.