Nem semmi év volt 2016 a gyöngyvászon vagy a képernyő előtt! Kényeztettek minket bőven retinát karcoló blockbusterekkel, maradandó művész- vagy műfaji filmekkel, újra elővehető vígjátékokkal, mindennel, amiért érdemes mozijegyet váltani vagy elhelyezkedni a tévé előtt! Sőt, a magyar filmművészet – pontosabban néhány tehetséges magyar filmkészítő – olyan sikereket könyvelhetett el, amilyeneket talán így egyszerre soha korábban!
Vegyünk is végig ezek közül néhányat röviden, és ha tehetik, nézzék meg őket, először vagy újra.
A kolumbiai–venezuelai–argentin koprodukcióban készült, Oscar-jelölésig is eljutó, fekete-fehérben komponált A kígyó ölelése című filmről (rendezte: Ciro Guerra) korábban ezt írtuk: „Ha pedig nem akarjuk leegyszerűsíteni jelen alkotást, akkor egy olyan világba keveredünk, mely egyszerre él az álmok és a valóság, a múlt és a jelen, a felejtésre ítélt törzsi és a felejtés ellen minden eszközével küzdő fehér kultúra között.” A film alig észrevehetően kúszott be a magyar mozikba, és sokkal többre érdemes, mint ahány nézőhöz eljuthatott, jelen sorok írója a Puskin mozi emeleti termében látta, egy 8-12 főt befogadó aprócska termecskében: telt ház volt, bármilyen ironikus is ezt így ebben a formában leírni.
A képregényből adaptált Deadpool (rendezte: Tim Miller) a többi hasonló filmhez képest – amelyek a különböző rendű és rangú folytatások mellett egyre inkább meghatározzák az amerikai közönségfilmek összarculatát – igazi metafilm. Legalább annyira posztmodern, mint amennyire közönségbarát értelemben: a politikai korrektséget a filmidő minden percében fejbe lövő, meghalni képtelen piros ruhás, öntörvényű „igazságosztó” a tizenhat éves gimistől a nyugdíjas bölcsészig mindenkinek tartogat és mindenkinek csöpögtet neki való humort.
Egy világunkat kicsit jobbá tevő, bostoni oknyomozás történetét feldolgozó Spotlight (rendezte: Tom McCarthy) szintén egy olyan alkotás, amelyet évről évre elő lehet venni, tévéfilmesnek ható egyszerű vizuális eszköztára ellenére több mint két órán keresztül a székhez tudja szögezni a nézőt. Ahogy az animációs Zootropolis is (rendezte: Byron Howard, Rich Moore és Jared Bush). Ez a mesefilm szinte minden elemében úgy jó, ahogy van, sokrétegű, könnyed, játékos, izgalmas, kérdésfeltevéseiben és fordulataiban egyaránt. Az a lajhár pedig egyszerűen felejthetetlen!
Az orosz Ilja Najsuller első filmje, a Hardcore Henry FPS (first-person shooter), azaz a belső nézetű lövöldözős játékokból vett következetes operatőri világa eléggé komolyan vehető filmnyelvi újítási kísérlet, a filmet minden szürreális erőszakossága ellenére ezért mindenképp megéri megnézni. Ahogy a meditatív scifi jelzővel jellemezhető Érkezést is (rendezte: Denis Villeneuve), amely Christopher Nolan Csillagok közöttjéhez vagy Andrej Tarkovszkij Solarisához hasonlóan képes arra, hogy a nézők ne csak egy moziélménnyel legyenek gazdagabbak, hanem el is kezdjenek meditálni saját sorsukon, a bolygónkéról vagy az emberiségéről nem is beszélve.
Kollégánk, Pataki Tamás a Szürke senkik című tévéfilmről (rendezte: Kovács István) így írt: „Szükség van a magyar sorstragédiákról szóló filmekre, mint ahogy jó minőségű magyar filmekre is szükség van – a Szürke senkik jó példája mindkettőnek.” Filmtörténeti oka van, hogy kevés film szólt az első világháborúról úgy általában – még nem tartott ott technikailag a filmkészítés, mint a következő világháború vagy a későbbi háborúk után, nem ez volt a közös traumafeldolgozás elsődleges művészi médiuma. Az éppen száz éve zajló háború képeihez és sorstragédiáihoz ezért is nehezebb nyúlni, minden ilyen próbálkozás figyelemre érdemes, főleg, ha műfajában annyira jól sikerül, mint amennyire ez a film.
És ne feledkezzünk el további remek magyar filmekről sem, mindegyik megmutatta a maga módján, hogy nagyon tehetséges alkotók kezéből nagyon szerethető és nézhető (!) és újranézhető (!), ráadásul a nemzetközi mezőnyben is bizonyító filmek kerülhetnek ki: idén mutatták be még a Tiszta szívvelt (rendezte: Till Attila), A martfűi rémet (rendezte: Sopsits Árpád) és az Ernelláék Farkaséknál című kamaradrámát is (rendezte: Hajdu Szabolcs).
És végül a szinte minden rangos nemzetközi díjat, sok más mellett a cannes-i fesztiválon a zsűri nagydíját, a Fiprescit, a Golden Globe-ot és a legjobb idegen nyelvű filmek között az Oscar-díjat elnyerő Saul fiáról (rendezte: Nemes Jeles László) se feledkezzünk meg, amely ugyan 2015-ben került mozikba, de igazán világraszóló sikereit – és talán legtöbb nézőjét is – 2016-ban szerezte.
Ha nem látták ezeket a filmeket, csak azt tudom javasolni, pótolják be mindenképpen, és csak utána jöjjön 2017! Nem érdemes addig elkezdeni az új évet, amíg a régiből ki nem halásztuk – meg nem néztük –, amit érdemes.