Nemrég egyik barátomnak lelkendeztem, hogy láttam az Ultrát, és kérdésére megpróbáltam összefoglalni, hogy miről szól: a Spartathlon futóversenyen induló néhány versenyző szemszögéből ismerhetjük meg, mekkora kihívás ez a megmérettetés, s emellett valami jóval általánosabbat is megtudunk az emberről. A verseny egy ókori legendához kapcsolódik, amely szerint a marathóni csata idején Pheidippidész athéni futár már indulásának másnapján megérkezett Spártába, hogy segítséget kérjen.
Ennek emlékére a Spartathlon időtartama 36 óra, és a versenyzőknek egy 1200 méter magas heggyel is meg kell küzdeniük a 246 kilométeres távon, tehát méltán hírhedt ez az erőpróba, amely az egyik legnagyobb presztízsű verseny a világon. A rendező, Simonyi Balázs maga is többször leküzdötte már ezt a távot, és a filmben is ő az egyik szereplő – tehát egyszerre érvényesül egy belső, résztvevői és külső, rendezői nézőpont is. A barátom kissé értetlenül vonogatta a vállát, hogy miért kellene ezt neki látnia – úgy nézett rám, mint ahogy a nem futók szoktak a városi utakon versenyző futókra, hogy mi értelme ennek: akadályozni a forgalmat és rohangálni a semmiért.
Simonyi Balázs dokumentumfilmje épp ettől izgalmas, hogy meg tudja szólítani azokat is, akik értelmét látják az öncélú futásnak, és azokat is, akik értetlenül állnak a jelenség előtt. Ráadásul elkerüli az olyan kínálkozó csapdákat, hogy megmagyarázzon dolgokat – itt a beavatódás nem arról szól, hogy tippeket, tanácsokat, stratégiákat vázol, hogy miként lehet egy ilyen embert próbáló feladatot teljesíteni, nem gyárt héroszokat, sőt épp arra mutat rá, hogy „itt mindannyian senkik vagyunk”. Aztán ravasz szemvillanással mégis megmutatja, hogy a „senkiknek” bizony arcuk és sorsuk van.
Külön történet a genetikai rendellenességgel született Angel, aki csak nyolcévesen kezdett beszélni, de a szülei felismerték, hogy futás közben meg tudja tanulni a dolgokat, és külön történet az édesapja is, aki még sosem adott fel versenyt, és irigylésre méltó, bölcs derűvel viszonyul az élethez. A család harmadik tagja, az édesanya másfajta mélységeket jár be, mint a fizikai határaikat feszegető versenyzők, de fontos felismerések lehetőségét kínálja a cselekménynek ez a szála, az úgymond „hátország” bemutatása is. Például kellemetlen szembesülést a nyelv határaival: hogy mit lehet mondani biztatásképpen vagy vigasz gyanánt, ha kudarcot vall valaki, akit szeretünk. Szintén emlékezetes szál az emberi viszonyok ábrázolásában Szabó Béláé és a feleségéé.

A rendező is többször teljesítette a Spartathlont, de itt nyoma sincs a befutók bennfentes okoskodásának
A férfi már ötször indult a versenyen, de egyszer sem ért célba, és az akkori szabályok értelmében nem állhatott újra rajthoz, ezért felesége segítségével amolyan magánakcióként vág bele, hogy teljesítse a távot. Anett, a német futó pár mondatos monológja semmiféle reflexiót nem tartalmaz a fizikai erőfeszítésre vonatkozóan, az ő emlékképei és az ezzel párhuzamosan láttatott rezzenéstelen arcú fegyelmezettség sejtetik, hogy mögötte felülírhatatlan tragédia van, számára a verseny és szinte minden más is tét nélküli, befutni nem siker, megállni nem kudarc, ő mást „cipel” magával: a fia elvesztését. A szereplők közül a rendező marad a legszemélytelenebb, bár az ő humoros önreflexiói, indulatai gyakran oldják a film hangulatát, őt értjük a legkevésbé, sem a sírását, sem a kitartását nem magyarázza – és talán épp ettől szimpatikus ez az egész, hogy sikerül elkerülni azt a narcisztikus kitárulkozást, amely a filmet öncélúvá degradálná.
Most illene szólni arról is, hogy milyen a film maga, hogy mennyire profin építkezik látványban, forgatókönyvben, rafinált humorban, feszültségkeltésben. Elképesztően szép megoldásokat talál a filmes csapat, de ezt spoilerezés nélkül nem lehetne részletezni.
„… a futó ember mindig érzékeli a testét, kénytelen a vízhólyagjaira, a lihegésére figyelni; amikor fut, érzi a súlyát, a korát, soha ennyire nincs tudatában önmagának s életidejének” – írja Milan Kundera a Lassúság című regényében. Simonyi Balázs is erre a jelenségre reflektál a filmben, amikor azt mondja: „Miért futsz? – mintha azt kérdeznék, ki vagyok én.” És ez az a kérdés, amely miatt a nem futóknak is ajánlom az Ultrát.