Amikor olvasni kezdtem, és láttam, hogy milyen nehéz feladatra vállalkozott a szerző (a szellemileg visszamaradottak gondolkodásának írásban is tökéletesen pontos megjelenítésére), félni kezdtem, hogy vajon meddig lehet fenntartani ezt a nyelvezetet, vajon hol fog unalmassá, terhessé válni, vajon mikor mondom azt, hogy na, most már aztán…!
Hiszen Samko Tále monomániásan ragaszkodik egyes fordulatokhoz – például azokhoz a választékos regiszterből választott szavakhoz, mint „tekintetében” vagy „zajszint”: „Mentőautó tekintetében volt sofőr”, „A nővérem, az Ivana is nagy művész, csakhogy ő a zongora tekintetében az, és az nagy zajszintet okoz”, „Az anyukám zongorát tanított gyerekek tekintetében”, hiszen neki – egy jóslásból „kifolyólag” – küldetése van a temetőről szóló könyv, sőt Könyv megírása… ööö… tekintetében. (Egy dolog biztos – sok újságíró és író használja ezt a szót; én is használtam, egészen eddig: mostantól véres odafigyeléssel kerülöm.)
Vagy ha egyszer belekeveredik egy logikai örvénybe, tipikusan és borzasztóan nehezen keveredik ki belőle: „Mert én azt az egyet nagyon útálom, hogyha minden csak úgy megváltozik, és utána minden másképpen van, és az embernek meg se mondják, hogy akkor most ez hogyan van, és akkor az ember azt gondolja, hogy úgy van, mint ahogyan volt, de nem úgy van, hanem úgy, ahogyan nem volt, és akkor az emberek kinevethetik, mert az ember nem tudja, hogy most hogyan van.” Vagy az érveléstechnikája, amely ugyanazzal magyaráz, mint amit állít: „Mert a zöldség nagyon egésséges.
De a legegésségesebb a kefír, mert az nagyon egésséges”, vagy a magyarázatok naivitásában: „»Hogy vagy, Samko?« Ezt úgy értette a Darinka Gunárová, hogy hogyan vagyok. És akkor én azt mondtam, hogy: »Jól«. Ezt úgy értettem, hogy jól”, vagy (május elsejéről szólva): „Mindenki nagyon boldog volt, és ebben a tekintetben azt kiabálták, hogy: »Éljen a Kommunista Párt!« Ez azt jelenti, hogy éljen a Kommunista Párt. Egész évben nem kiabáltak annyit a Kommunista Pártra, mint Május Elsején. Mindenki nagyon boldog volt. Én is nagyon boldog voltam. Először mindig meneteltem a menetben, és amikor oszlásnak indultunk, akkor visszamentem a tribün alá, és boldogan visszaintegettem mindenkinek, aki onnan boldogan integetett.”
De az írónő – és a könyv hangulatára hihetetlenül professzionális módon ráérző és nagy tudású fordító, Mészáros Tünde, valamint az észjárást híven követő illusztrátor, Fero Jablonovsky – kacagva és kacagtatva (meg sírva és megsiratva) viszi végig a játékot, és olyan gyönyörű passzusokat találunk benne, mint például: „Amikor az Otobácsi visszament a testébe meg aztán haza is a Szovjetunióból, azt akarta, hogy testvér légyen minden ember(!) a gombák használatának tekintetében, de a minden ember elkerülte vagy kinevette. Én nem nevettem ki, mert én akkor még nem éltem. Aztán az Otobácsi idegileg le lett százalékolva. Az Otobácsi segíteni akart az emberiségnek meg az embereknek is, de ők nem hittek neki, ezért leginkább csak olyanoknak segített, akik a rendes orvosok tekintetében haldokoltak” – vagy ezer másik gyöngyszem.
Az ember, ha egy ilyen könyvet olvas és eltekint – vagy nem – a világirodalmi párhuzamoktól, mindig arra vár és arra számít, hogy tessék, itt van valaki, aki nem fél kimondani a világ dolgairól bizonyos erős állításokat sem, hiszen nincs vesztenivalója… vagy nem érti. Hogy valami olyan mélység és bölcsesség mutatkozik meg benne, amely hirtelen teljesen más megvilágításba helyezi a dolgokat, amelyeket a hétköznapi, „normális” gondolkodással már nem is tudunk észrevenni. Ebből a szempontból sem hagy cserben a könyv: csak úgy záporoznak a sziporkák a rendszerváltásról, a szlovák nacionalizmusról, a kirekesztésről, a lakáshelyzetről („Két szoba van a lakásban. Az egyikben lakok, a másik meg csak úgy van.”), a szingliségről („Volt egyszer Komárnóban egy nő, úgy hívták, hogy Latajnerová.
A Latajnerová egy hajadon öreglány volt abban a tekintetben, hogy volt neki sok inteligenciája, de csúnya volt és nem volt elégséges melle.”), az íróságról(!) („És azért most, amíg nincs visszahegesztve, lehetek író, mert hogyha már vissza lesz hegesztve, akkor nem lesz ilyen butaságokra időm. Hogy megírjam a Könyvet a temetőről”) és a túlélés titkáról („Én is örültem, csak féltem, hogy kapok a fejemre, és ezért nem örültem”).
És rájövünk, mennyire közel áll a posztmodern önreflektálás az idiotizmushoz (mondom ezt úgy, hogy én is írtam ilyen könyveket…), azaz amikor az alkotásban a szerző egyszersmind az alkotás folyamatát is ábrázolja: „Majd hogyha ezt befejezem, akkor leírom, hogy milyen katasztrófát élt át az apukám bátyja.”
És közben olyan szavakkal is találkozunk (köszönjük még egyszer a fordítónak), mint: büdöslik (csak ül és büdöslik), szitkozta (szidalmazta), fitymáz (lebecsülte), szexibicionista. És őrületesen ragadós lesz a stílus, alig tudjuk visszafogni magunkat ennek a stílusnak „a tekintetében”. Pedig a könyvben alig történik valami, csak egy-egy félmondatból derülnek ki iszonyatos titkok a múltból, a besúgás, az öngyilkosság, a kellettnektekdemokrácia tekintetében… na jó, ideje leállni.
Mégis összeáll a végére a szomorú kép, hogy milyen nehéz – és mégis boldog – állapot lehet egy ilyeténképpen működő aggyal élni, és végül mindig igaza lesz szegény Samkónak („Én nem vagyok gyakran meglepődve, mert én mindent nagyon jól ismerek, és mindig gyakran beteljesedik, amit mondok, hogyha példának okáért azt mondom, hogy: »Majd meglátjátok!«, akkor ez aztán gyakran beteljesedik”) – aki nem akar mást, csak hogy őt is szeressék és elfogadják, hogy pontosan olyan ember, mint akárki más („…biztos azt gondolják, hogy én más vagyok, de én nem vagyok más, én olyan vagyok, mint a többiek a világon…”) – amikor ezt mondja: „Mindenki csodál és becsül engem. Én is csodálom és becsülöm magamat.”
Daniela Kapitánová: Könyv a temetőről. Első és második Könyv a temetőről.
Írta és rajzolta: Samko Tále
Magvető Kiadó, Budapest, 2016