Da Vinci szobra világszenzáció lehet, hiszen azt jelenti, hogy a reneszánsz mester egyetlen fennmaradt szobra Budapesten található. Persze több olyan műalkotás van, amelyet Leonardónak tulajdonítanak, ám a budapesti Lovas című bronz kisplasztika ezek között nagy esélyes a megtisztelő szerzőségre.
A szobor a múzeum legtöbbet kölcsönzött műtárgyává vált, és ez azt jelzi, hogy élénk iránta a külföldi érdeklődés, tehát a nemzetközi szakmát foglalkoztatja az eredete és az eredetisége. De Kárpáti Zoltán művészettörténész, a kiállítás kurátora úgy véli, hogy az érdeklődés időnként fellángol, majd kialszik, ahogyan az is valószínű, hogy a szobor szerzőségének a kérdése is örökre nyitott marad.
Hogy miért? Egyszerűen azért, mert analógiákon és stílusjegy-azonosításon kívül semmi sem bizonyítja azt, hogy valóban Leonardo da Vinci keze munkájáról van szó. Sőt, sokáig a szobor korát is kétségbe vonták, hiszen volt már olyan Leonardónak tulajdonított kisplasztika, amelyről kiderült, hogy csak egy kései, XIX. századi utánzat.
A budapesti Lovas esélyeit viszont eléggé növeli az, hogy 2009-ben a washingtoni National Galleryben komoly technikai vizsgálatokat végeztek rajta, és az eredmények arra utalnak, hogy a kisbronzot valóban a XVI. században öntötték. Ám a modell eredete és az, hogy a mester saját kezű alkotása vagy esetleg egy tanítványanyáé, továbbra is megválaszolatlan maradt.
A jelenlegi állásponton csak egy új forrás előkerülése változtathat, vagy egy nagyon-nagyon meggyőző művészettörténészi vélemény, amely így is csak egy marad a sok közül, esetleg egyéb komplex vizsgálatok eredményei. A szakvélemények pedig a teljes elutasítás és a megengedőbb, optimistább álláspontok között ingadoznak.
Addig is lássuk a lovat és lovasát!
A lovas szobor története egyben egy mánia története is, ugyanis az ágaskodó ló művészeti megformálása egy egész életen át foglalkoztatta Leonardo da Vincit. Ám sosem sikerült szoborrá önteni az elképzeléseit, azok mind papíron, vázlatok maradtak, a majdnem megvalósult, Franceso Sforza emlékművéhez összegyűjtött bronzból végül ágyúkat öntöttek a háború miatt, ezért csak rajzaira lehet hivatkozni.
A windsori királyi gyűjteményből Leonardo tíz saját kezű lovas rajzát kölcsönözték a Szépművészeti Múzeumnak, a kamaratárlat középpontjába állított budapesti Lovast ezek félkörívben veszik körül, sőt antik mintákat vagy lovakat ábrázoló pénzérméket is láthatunk a vitrinekben.
A mester vázlatain jól nyomon lehet követni azt, hogy élénken foglalkoztatta a téma: egy nagyon korai rajzától kezdve, amelyen lovak, sárkányok és egy kutya szerepel, egészen az ágaskodó ló lábának részletes, a mozgás fázisait elemző tanulmányrajzokig a ló motívuma folyamatosan visszatér az életművében.
Ha külön nézzük meg a vázlatokat, úgy, hogy még nem láttuk testközelből a szobrot, amikor rápillantunk az ágaskodó lovon ülő harcosra, katarzisélményünk támadhat, mert úgy tűnik, hogy Leonardo sok próbája és felkészülése végül ebben a szoborban alakot öltött. A mozdulatok hasonlósága, a ló tömzsi törzse, a lovas alakja, sisakja, testtartása mind a vázlatokra emlékeztet.
Persze a felületes szemlélés és összemérés után ne következtessünk semmire, de legalább megértjük, hogy miért tulajdonította Meller Simon, a múzeum munkatársa Leonardónak ezt a szobrot 1916-ban. Meller publikálta elsőként a kisbronzot, amelyet Leonardónak Trivulzio-síremlékhez szánt saját kezű modellje utáni öntvényként mutatott be. Ez már korábban is elég bátor állítás volt, hiszen úgy állapította meg a szobor szerzőségét, hogy közben Leonardónak egyetlen saját kezű szobrát sem ismeri a művészettörténet.
A szobrot a XIX. század elején hozta haza Rómából Magyarországra Ferenczy István. Amikor 1846-ban a Nemzeti Múzeumnak vételre ajánlotta a gyűjteményét, a budapesti Lovast athéni görög szobornak tartotta. Kisbronzgyűjteménye viszont nem került oda, ezt ugyanis 1913-ban vásárolta meg a Szépművészeti Múzeum, a szobrot pedig újfent XVI. századi firenzei szoborként leltározták be. Ahogy Kárpáti István a Leonardo da Vinci és a budapesti Lovas című könyvében írja:
,,Meller ahelyett, hogy a mester kézjegyét a hagyományos stíluskritika eszközeivel a kisbronz egyes részleteiben igyekezett volna keresni, a mű általános formai megjelenésére koncentrált. A budapesti Lovas ágaskodó lovának motívuma Leonardo számos rajzán megtalálható, ezért arra a következtetésre jutott, hogy ezekkel, mindenekelőtt a lovas emlékműveihez készült terveivel való összevetése vezethet eredményre.”
Az is sokat nyomott a latban, hogy Leonardo az 1470-es években az inaséveit a kor legsikeresebb firenzei szobrászának, Andrea del Verrocchiónak a műhelyében töltötte, aki abban az időszakban Bartolomeo Colleoni zsoldosvezér lovas szobrán dolgozott.
Viszont Aggházy Mária tette a legtöbbet azért, hogy a kisbronzot a mester saját kezű alkotásaként igyekezzen elfogadtatni. Ő úgy gondolta, a budapesti Lovast az idős Leonardo egyfajta előtanulmánynak, kis méretű modellnek szánta I. Ferenc francia király lovas szobrához. A lovas pedig nem más, mint az Artúr király szerepében megjelenő uralkodó.
Aggházy nehezen igazolható álláspontját kétkedéssel fogadta a szakma, hiszen egy feltételezett szobrászi megrendelésen, bizonytalan eredetű irodalmi forrásokon és nehezen követhető, bonyolult ikonográfiai okfejtéseken alapult. A kisbronzot ma már általában Leonardo egy kis méretű, mára elveszett agyag- vagy viaszmodellje után készült öntvénynek tartják.
A legújabb tanulmányok viszont nagyon felértékelték Giovanni Francesco Rustici festő és szobrász életművének jelentőségét. Mivel sokan a Leonardónál egy nemzedékkel fiatalabb szobrászban látják a mester szobrászi elgondolásainak a leghitelesebb közvetítőjét, az utóbbi években felmerült, hogy a budapesti Lovas a Leonardo rajzait és bronzöntésről szóló jegyzeteit egyaránt jól ismerő Rustici alkotása lehet. A lovas szerzősége körüli vita pedig valószínű, hogy sohasem jut nyugvópontra.