Éppen ezért aztán rögtön gyanakodva kapom fel a fejem, ha olyan könyv kerül a szemem elé, amely görcsösen kurzivál, fettel, gyakran a kettőt együtt, nem spórol a zárójelekkel, sok felkiáltójelet használ, és egyáltalán: vagány eklektikusságnak próbálja álcázni a csúnya oldaltükröt. Az általam (is) nagyra tartott, amúgy kiváló író, Szávai Géza esszékötete éppen ezért elég sok rossz érzést keltett bennem, nem is beszélve arról, hogy a Pont Kiadó szerzői közül a kötet végén ismét és megint csak és csupán Szávai Géza többi könyvét ajánlják.
A rossz érzés nem is csökkent sokáig, kínkeserves mondatok, erőltetett és fárasztó szellemeskedés és sehova ki nem futó filozofálgatások jellemzik a kötet elejét, amelyet a por, az aréna, illetve ezeken keresztül a nyelv és a lét köré csoportosított esszék alkotnak. A szerző alaposan körüljárja ezt a pordolgot, és bombasztikus megfigyeléseket tesz:
„Ha lovagias, méltányos és hálás fickók vagyunk, nem feledjük, hogy porból lettünk, és porrá leszünk. Így bizony könnyen beláthatjuk, hogy a porra is tekintettel kell lennünk: hogy a por léthelyzetéből – pornézetből, porperspektívából – is látnunk és láttatnunk kell ezt a küzdelmes világot.” Új bekezdés: „Az arénákat.” Satöbbi.
Mindezt ráadásul úgy, hogy valószínűleg nem volt jelen egy szerkesztő, aki felhívja a szerző figyelmét, hogy amikor gyérül a gondolatsűrűség, és az ember azért, hogy írjon, ismételni kezdi magát, akkor ez a munkapéldányon talán még rendben van, de a végső levonatból illik kihúzni – mert különben ilyen „gondolatritmusok” maradnak benne: „És ahol aréna van, ott küzdelem folyik. Megkérdezhetnénk persze, hogy: miért? Ha megkérdezhetjük, akkor nyilván meg is kérdezzük. De tegyük ezt – kérdezzünk tehát – ezúttal a homok, a föveny felől; (természetesen kurzívval kiemelve:) pornézetből.”
Aztán valahol a kötet egyharmadánál, ha rosszkedvűbben nézem, felénél elkezd érdekes lenni a könyv. Elmaradnak a por és az aréna metaforái, és a logika meg a paradoxonok kerülnek előtérbe – itt a szöveg tényleg szellemes lesz, kellemesen nehéz, nemcsak filozófiai és kultúrtörténeti, sőt tudományos ismereteket, hanem filozofikus gondolkodást is igénylővé válik, mélysége van és tétje a mondatoknak és gondolatoknak.
Ott már kimondatnak alapvető tézisek: „A kis novella tudományos tanulságából is elsikkadt egy mozzanat: a kiúttalanságot nem fogadja el a gondolkodás; mert ez – emberi helyzetekben – méltatlan.”
Itt még a véletlennek tűnő, véletlenül jól sikerültnek tűnő mondatok is a helyükön vannak: „A két fiú között ezzel gyakorlatilag megszűnt minden érintkezés – de nem szűnt meg a kapcsolat, hiszen nincsen erősebb kötelék a gyűlöletnél és az irtózatnál.”
Ottlik Gézával is érdemben foglalkozik az egyik szöveg, és van itt egy nagyon fontos gondolat, ami megérdemli az idézést: „Engem a módszer, a regényíró útja érdekel. Ottlik Géza a szavakon, mondatokon való töprengéssel kezdte a pályáját. A »hogyan kell mondatokat írni« kérdésével.
Egyik korai olvasmányélményére, A Vatikán pincéire emlékezve írja: »Elbűvölt már az első három-négy mondatával. Pontosság, tömörség, az elbeszélés tempója, lendület és biztonság, érzékletesség s szigorú objektivitás egyszerre: ez új volt nekem. Talán még ma is fejből tudom idézni azt a regényindítást. Ellentétben például a fizikai egységek CGS-táblázatával, vagy a Mendelejev-félével. Olyan mondatokat kell írni, úgy látszik, gondoltam, amiket az ember első olvasásra megjegyez és soha el nem felejt.«”
Igen, azt hiszem, ez az utolsó mondat nagyon megfontolandó, mindannyiunk számára.
Szávai Géza: Isten után szabadon. Esszék a fejvesztettség ellen. Pont Kiadó, Budapest, 2018.