„Mióta világ a világ, az ember újra meg újra bajba kerül: hol önmagában, hol pedig azon kívül. Az emberiség története válságok története, alig van olyan korszak, amely ezek nélkül zajlott volna. Életünket, sorsunkat döntően befolyásolja, hogy mit kezdünk a bajokkal, legyenek azok bárhol is. Kimászunk belőlük vagy elmerülünk bennük? Megoldjuk őket, vagy vergődünk? Egyszerűen szólva: képesek vagyunk-e a fejlődésre, változásra, vagy megrekedünk? A mesék képeinél maradva: útnak indulunk-e vagy kővé változunk?” – teszi fel a könyv – és a lét – alapkérdéseit rögtön az első bekezdésben a szerző. Boldizsár Ildikó személyes indíttatásból kezdett meséket értelmezni és együtt olvasni beteg gyermekével, akkor még nem tudva, hogy „amit csinálok, meseterápia a neve”. Közben rájött, hogy: „a meséket bárki használatba veheti. Akár életfordulói tudatos megéléséhez, akár életsebei begyógyításához.”
Ahogy a könyvben előrehaladtam, egyik ámulatból a másikban estem: a fejezetek (Öngyógyító történetek, Szorongások és félelmek, Valóságvesztés és téves érzékelés, Zavarok a családi rendszerben, Párkapcsolati válságok, Életsebek, Betegségek, Veszteségek) elején mindig egy-egy kiválóan megírt bevezető esszé áll, amelyet a tudományos publikációk igényességével és a szépirodalmi művekre jellemző élvezhetőséggel írt meg a szerzőjük, majd ez után következik a mese, végül Kalauz címmel a mese értelmezése.
Az maga egy élvezet, hogy felnőttként újra elmerülhetünk a mesék világába (csodálkozva néztem, mennyi jó mese van, és a régieket is milyen más szemmel olvasom), de a valódi szellemi örömöt az értelmezés tartogatja. Boldizsár Ildikó nagy magabiztossággal végez szövegértelmezést, szintetizálja a tartalmakat, von le elsőre meghökkentően messzire mutató következtetéseket, ötvözi a néprajzi, szociológiai és pszichológiai megfigyeléseket – mindezt úgy, hogy közben a hangnem szinte társalgási (vagyis igazi terapeutára jellemzően könnyedén a mélységek felé haladó) és élvezetes.
Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy sok önsegítő technikával ellentétben ezek a mesék és a Boldizsár Ildikó által kidolgozott értelmezési hálók tényleg képesek segíteni: egyszerűen annyira meglepi az olvasót, hogy olyan helyről is segítséget kaphat, ahonnan soha nem számított ilyesmire, hogy napokig nem tud szabadulni egyik-másik mese „tanulságától”, és egyszer csak azon kapja magát, hogy elkezdi másként látni az útkeresés lehetőségeit.
Közben pedig kiválóan szórakozik, bővül a tudása, szélesedik a látóköre, csak úgy mellékesen leszámol olyan homályos illúziókkal, miszerint minden mese jól végződik, csodálkozva látja, amint Boldizsár Ildikó lazán behozza a posztmodern irodalomértelmezést (A galamb című mese hőse „szívemnek oly kedves módon meseterápiát rendel magának”), és egyre mélyebbre jut az önismeret bugyraiban (ritkább esetben napfényes és madárdalos fennsíkjain). És ha a kevésbé durva mesékből a gyermekeinek is felolvas párat, látja, hogy egy egészen új, kevésbé önreflektív (de azért egy picit – meglepő módon – náluk is önreflektív) módon, másik értelmezői síkon is örömöt tudnak szerezni.
Rengeteg tételmondatnak is beillő megfogalmazással találkoztam a könyv olvasása közben, de közülük is kiemelkedik a következő: „A meseterápiában épp ez adja a lehetőséget arra, hogy mindenki a »saját meséjét« találja meg, azzal az alakkal dolgozzon, akinek leginkább magára, pontosabban a helyzetére ismer.” És néha még nevettem is, gyarlóság, tudom, de nekem fontos, hogy minden könyvben találjak valamit, ami jókedvre (is) derít: „Már szürkült, amikor meglátott egy tanyát. Rögtön tudta a nyomokból, hogy egy mangatháj házához érkezett. Ismerik ám a burjátok a mangathájt – ámbár senki sem tudta megmondani, pontosan milyen. Nem ám, mert aki találkozott egy mangathájjal, azt a mangatháj megette.”
Boldizsár Ildikó: Életválságok meséi – Mesekalauz útkeresőknek. Magvető Kiadó, Budapest, 2016