Orosz István kétségbe nem vonható szakmai rátermettséggel és fölényesen magabiztos eszközhasználattal másolja a világhírű, zseniális és fenomenális Maurits Cornelis Eschert. De annyira nyílt sisakkal másolja, hogy ezt igazából nem is illendő másolásnak hívni; ezt közmegegyezésesen úgy szoktuk címkézni: hommage á … Csak épp ezt a művésznek kellene odaírni a szüzsébe, nem a kritikusnak megmagyaráznia utólag.
Pálffy László történeti ismertetőjének és pár tárlóban elhelyezett tárgyi gyűjteményének böngészésével eltölthetünk annyi időt, mint egy háromszor ekkora tárlatéval; a pár társasjáték, Rubik-kocka, és a dobókockás zokni is kellemes emlékeket ébreszt. Életem körülbelül ötödik, kerékpárnak látszó tárgyát – a technikai karbantartás teljes hiányát afféle mágikus aktussal pótolandó – dobókockás szelepsapkákkal tuningoltam.
Fortuna valóban mellém szegődött: soha semmimet nem törtem ki a kamikazehangulatú kétkerekűvel, bármennyire is próbáltam. Bizonyos körökben a dobókockás tetoválás mind a mai napig népszerű, hatékonyságáról releváns fölmérés legjobb tudásom szerint még nem született – ahogy az sem világos számomra, hogy ilyenkor a szerencsehozó mágia a tetoválás viselőjének egész valójára kiterjed, vagy csupán az adott testrésznek lesz szerencséje?
A tárlók egyik legbájosabb darabja a Ki nevet a végén? társasjáték egy régi-régi változata. Kísérőszöveg nincs a játékhoz, nem is kell, a képecskék alapján könnyű összerakni a történetet: egy kis libapásztor karakterét vesszük föl, s meg kell óvnunk a ránk bízott haszonállatokat a héjától (vagy sastól, de lehet, hogy a rajzoló griffmadárra gondolt, mindenesetre a ragadozó különösen rosszindulatúra sikerült), a rókától, illetve segítenünk kell gazdasszonyunknak megtömni és megkopasztani őket. Akkor nyerünk – ó, kegyetlen régi világ! –, ha a ludakból egy jeles példányt az uraság asztalára juttatunk libasült formájában.
Itt hangsúlyozom: a kiállítás témája ugyan a játék, de a szerencsejáték, tehát felnőtteknek való. A másik kedvencem ugyanis egy erotikus dobókockakészlet, a kubusok oldalán angol feliratok utasítják a résztvevőt, mit cselekedjen játékostársával. Eredeti nyelven sem idézem a vezényszavakat, csak annyit fűzök hozzá: ez irányú tapasztalataim kevésnek bizonyultak némelyik instrukció értelmezéséhez.
Persze ennek az éremnek – stílszerűen kockának – is több oldala van: a kísérőszöveg szerint az akár 5000 éves múltra visszatekintő szerencsejátékok a 6, 4, 8, 12, vagy 20 oldalú „véletlengenerátorokkal” csökkentették a tudáskülönbségből adódó esélyegyenlőtlenségeket. Dobókockás játékban hasonló sansszal indult ifjú és agg.
A szerencsejáték hatóköre mennyektől poklokig terjed. Az ókori Mezopotámiában és Indiában a maihoz hasonló dobókockákkal fürkészték az istenek akaratát. Mikor viszont Blaise Pascal 1654-ben a kaszinókban tanulmányozta a kockajátékokat, és megalkotta a matematika egyik új ágát, a valószínűség-számítást, valamint a rulettet, a „Pascal-kerék” számjegyeinek összege bizony a fenevad száma lett, a rettegett 666.
Csak pár érdekességet emeltem ki a kísérőszövegből, amit végigolvasva eltöprenghetünk: isteni vagy ördögi szerencsénk van-e? Talán néha ők sem tudják.
A kiállítás április 9-ig látogatható.