Örültem például a darabválasztás miatt – Makszim Gorkij nálunk Éjjeli menedékhelyként ismert drámája a maga korában formabontónak minősült, a szegénység és a pusztulás szemtanúivá tette a nézőket, akiknek egy része kétségkívül feszengve szembesült a színpadon elé tárt világgal. Érdekelt, miről óhajtanak szólni azok, akik ma ehhez a drámai alapanyaghoz nyúlnak.
Várakozással töltött el az is, hogy Jurij Kordonszkijra bízták a darab színrevitelét. Persze nem keres az ember nemzeti jegyeket egy-egy előadásban, nem kér számon kulturális ki- és összekacsintásokat, de valamiért mégis fokozott érdeklődéssel figyel, ha egy orosz alkotó küzd meg valamely orosz klasszikus színrevitelével. Emelte a nézői tétet az is, hogy kiváló csapattal és kiváló színészekkel dolgozott együtt, és kiérdemelte a legjobb rendezésért járó UNITER-díjat is, a romániai színházi élet egyik legrangosabbnak számító elismerését.
Amikor ennyiféle várakozás előzi meg a szembesülést, ritkán esik meg, hogy elemi erővel hasson a nézőre az előadás. Most a POSZT színpadán látottak kapcsán távolságtartó, de igazságos állítások és érvelések felsorakoztatása helyett személyes impressziókat, rácsodálkozásokat jegyeznék fel.
Először a színpadkép hat: nem pince – ahogy a cím és az eredeti darab sejteti –, hanem egy kiégett, huzatos padlástér szürke gerendákkal, limlomokkal, folyamatosan füstölő vaskályhával, gyér fénnyel. Igen, a kályha folyamatosan füstöl a több mint háromórás előadás alatt. Szürkeség van, időnként utcazaj, homály. De ez a terjengő massza nem a szemünket vagy a tüdőnket csípi, hanem mintha a lelkünkre telepedne rá – olyan jó kimenekülni innen a nyári napsütésbe!
A második elképedés oka a szöveg maga. Erre az előadásra – a kolozsvári színház felkérésére – Radnai Annamária új magyar fordítást készített, az alkotók ugyanis olyan erős nyelvezetet akartak használni, mint amilyennek Gorkij szövege hathatott abban a közegben, amelyben annak idején megszólalt. Fölösleges nyomozni, hogy a végeredmény Visky András dramaturg, a rendező vagy a szerepeket megformáló színészek érdeme-e, valószínűleg kicsit mindegyiküké.
A szöveg végül is nyers – különösen az első felvonásban – és mocskos lett: olyan magától értetődően illő ehhez a világhoz. Ravasz humor érhető tetten benne – például amikor Szatyin „érthetetlen” szavakat sorol, köztük a posztmodernt. Másképp árnyalódnak a karakterek és a köztük lévő viszonyok, mint Gorkijnál, senki sem szimpatikus, senki sem ellenszenves teljesen. Rengeteg játék – a szó legszebb értelmében – kerül be, például pusztán abból is, hogy Nasztya nem ponyvát olvas, hanem az Anna Karenina „lebutított” változatát.
A Tatár figurája, a naponta többször imádkozó muszlim férfi óhatatlanul megidézi a migránsválságot mint kontextust, de az alkotók jó arányérzékkel ezt nem hangsúlyozzák túl. Szemünk előtt zajlik a pusztulás, és szemtanúként is folyamatosan sürgető a kérdés, hogy miben hiszünk, hihetünk-e egyáltalán, mi dolgunk a világban, és vajon ember maradhat-e valaki a mélyben is.