A Baranya megyei Orfű egyik nevezetessége a Kemencés udvar és tájház, amely ránézésre egy vendéglő köré épített skanzen, a valóságban pedig egész kis világegyetem.
Több intézmény fonódik itt össze: a dédszüleink miliőjét bemutató tájház például a katolikus templom hátsó traktusában, az egykori kántortanítói lakás helyén lett kialakítva.
Vendéglátóegységből is kettő van: a Kemencés udvar a turistákra, betérő vendégekre koncentrál, a birtok másik felét elfoglaló Muskátli vendéglő pedig az ínyenc vacsorázni vágyókat célozza meg. A hatalmas udvarban, a pufók, fehér kemencék, teknők, ekék, péklapátok (egy kézi köszörűt is találunk, muszáj kipróbálnom a bicskámon: kiválóan szuperál) között az embernek könnyen emelkedett gondolatai támadnak.
A kemence nem egyszerű használati tárgy. A kemence maga az otthon. A kemence a tűz megtartója, a megzabolázott, ősi erőé. A kemence óvó anyaöl és szülőcsatorna, a kemencébe vetés képe a népmesékben újjászületési rítus – nincs itt semmi misztika, csak meg kell nézni bármilyen táplálékot kemencébe tétel előtt és után.
A kemence kortárs szimulákruma a televízió- vagy akármilyen készülék: digitális fényekbe bámulunk lobogó lángok helyett. Szerencsére van még egy ősi segédeszközünk, a tábortűz, amely azonban minden esetben alkalmi térben (a saját kertje végében is táborozóattitűddel hasogat fát apuka a grillezéshez) játszódik, kilépve az otthon teréből. A kemence generációkon átívelő, szent folytonosságát éreztetni nem tudja.
A kemence egyszerre asszony és férfi dolga. A kemencesutban megbújhat gyermek, ücsöröghet agg. A kemence mellett melegedhet a vendég. A kemence az otthon alapköve.
A Kemencés udvarban Csesznok Miklós keze munkái: a hegyesedő tetejű külső kemence, a boltozott kenyérsütő kemence, a bakter- vagy a cigánykemence láttán gyöngéd érzelmek támadnak bennünk.
Az itt látható remekeket eredeti tervek alapján Csesznok Miklós építette
A gyermek Jézusnak vagy a rokokó puttóknak van ilyen tutujgatós anatómiája, mint ezeknek a fehéren kövérlő bálványalakoknak. Szeretnénk mi is kemencesutban újraélni a gyermekkorunkat. Vagy legalább építeni valami hasonlót a gyermekeinknek.
A fentiekhez hasonló, fennkölt eszmefuttatások egyáltalán nem tájidegenek Orfűtől – az egész falunak van valami téren és időn kívüli hangulata. Baranya és egész hazánk egyik gyöngyszeme elsőre nem könnyen áttekinthető, ugyanis Orfű nem egy falu, hanem öt: Mecsekrákos, Tekeres, Bános, Mecsekszakál és maga Orfű, amelyről az egész területet elnevezték az 1960-as években. Így eshetett meg, hogy a ma országszerte Orfűként ismert, 1070 fős lakóterület öt templommal és öt temetővel bír.
Amilyen kis világ ez, éppolyan sűrű. Külön intézmény, a Medvehagymaház foglalkozik a kultikus helyi fűszernövénnyel, de nemcsak medvehagymás mézet és hasonló finomságokat találunk itt, hanem interaktív madár- és ásványtani kiállítást meg cápafogat a Pannon-tengerből.
Ipartörténeti különlegesség is akad: a Csete György tervezte Forrásház, a magyar organikus építészet egyik első, mákgubó ihlette hírhozója, amelyet – a világon egyedülállóan – még tervezője életében műemlékké nyilvánítottak. Az 1980-as évekig felelt a megye egy részének vízellátásáért.
Füziné Kajdy Zita polgármesterrel beszélgetve egyedülállóan intenzív kultúréletű település képe rajzolódik ki: húsz civil szervezet működik a faluban, aktív a lakosság, az önkormányzat a vállalkozóktól a civilekig mindenkit sikerrel von be a közösségi életbe.
Bár a turistákat pihenni és kikapcsolódni várják ide, a közösség ritkán pihen – most egyrészt a katolikus templom harangtornyának felújítására szükséges összeget próbálják előteremteni, másrészt almamalmot terveznek, ahol a helyben termesztett, magyar almafajtákból almalevet préselhetnek. Legyen áldás munkájukon!
