– Áldozata a rendszernek a filmben ábrázolt kétarcú ügynök, a Seres Zoltán által megformált orvos?
– Az ügynököt soha nem nevezném áldozatnak, még ha voltak is olyan történelmi helyzetek, amikor az embert a létében tudták megzsarolni. A filmünk idején, a nyolcvanas években azonban már talán nem ezt az időt éltük. Negyven év távlatából is ott van a morális mérce, hogy ki tudott nemet mondani a rendszernek, és ki volt az, aki hagyta magát beszervezni. Sokakat megzsaroltak, voltak, akiket éjszakánként elvitt a fekete autó, napokig nem lehetett tudni, hogy hol vannak, ennek ellenére nem írták alá a beszervezést. Nem kell messzire menni példáért: édesapámat az ötvenes években egyetemistaként több évre elvitték, ő azonban a börtönben sem alkudott meg. Éppen olyan fiatal volt, mint azok a hasonló okokból zsarolható évfolyamtársai, akik később jelentettek. Noha magam is éltem a már enyhülő diktatúrában, mégis nehezen tudom elképzelni, mit jelenthetett akkoriban egyetemistaként, az élet kapujában az emberek zsigereiben élő mindennapi félelem. Más kérdés azonban, hogy akkor is ki lehetett szállni ebből, és ezt kevesen tették meg. A filmben megfogalmazódik, hogy miután valakit beépítettek, bizonyos privilégiumokat élvezett, ha jól végezte a feladatát. Ezekről lemondani értékrendi kérdés.
– Mi történt volna a címszereplővel, ha kilép a rendszerből?
– A történet szerint sebészként dolgozik, és egy műhiba miatt azzal zsarolják, hogy elveszti az állását, ha nem ír alá. Megtehette volna, hogy nem megy bele ebbe a szörnyű megalkuvásba, hiszen sok olyan értelmiségi volt, aki nemet mondott és aki politikai okokból veszítette el a pozícióját. A mi Janusunk a vallásba, a rendszeres gyónásba menekül, gondolván, hogy a Jóisten megbocsát. De közben nagyon sok olyan dologról jelent, amiről nem lenne muszáj, szóval belejön a feladatába. Mintegy öt éve kutatjuk Kabay Barnával és Petényi Katalinnal a hazai és más kelet-európai állambiztonsági szervek módszereit, több dokumentumfilmben tártuk fel ezeket. A jelentésekből ma már pontosan látjuk, hogy volt különbség az ügynökök között is, hiszen sokan, lelkiismeret-furdalásukat enyhítendő, lényegtelen dologról készítettek beszámolókat. A mi Janusunk azonban az az ember volt, aki elkezdte az ügynökléttel származó előnyöket használni. Egy idő után a felesége – akit filmünkben Marozsán Erika alakít – számára is jel volt, hogy házasságuk után hirtelen négy szakmai publikációját is közölték.
– Filmjében sokkal inkább a megfigyelt feleség érdekli, hiszen az ő narrációjával beszéli el a rémtörténetet.
– Hajlamosak vagyunk arra, hogy ne az áldozatokról beszéljünk, hanem a bűnösökről. Belátom, hogy sokkal érdekesebb azzal foglalkozni, hogy emberek miként kerültek a rendszerbe, mégis fontosabb lenne az áldozatok sorsával foglalkozni. Azokkal, akik azért, mert hűek maradtak az értékeikhez, gyakran nem lettek sikeresek, vagy – a filmben említett asszonyhoz hasonlóan – lelkileg belerokkantak a rendszer zsarnokságába. Még ma is olyan világban élük, ahol a volt bűnösöknek gyakran nagyobb a hangja, mint az áldozatoknak. Engem leginkább az izgat, hogy miként dolgozzák fel a múltat az elszenvedők, és ki kárpótolja őket érte. Tartozunk nekik azzal, hogy a művészet eszközeivel bemutassuk a sorsukat, hangot adjunk küzdelmeiknek.
– Volt egy kísértetiesen hasonló eset Tőkés László családjában. Az ő történetükből merített?
– Tőkés Eszter megrázó történetét is beleszőttük a film forgatókönyvébe. Amikor a dokumentumfilmeket – a Hitvallók és ügynököket vagy a Szigorúan ellenőrzött életeket – készítettük, akkor találkoztunk először ezekkel a szomorú sorsokkal. A Stigma című dokumentumfilmünkben hosszasan nyilatkozik Tőkés Eszter a házasságáról, családjának megfigyeléséről. Azt is lehet tudni, hogy volt férje ma Magyarországon él. De több család elbeszéléseiből gyúrtuk össze a Janust, amiből többek között kirajzolódik Tőkés László családjának története is.
– Miért lépte át a határt az ügynöktémában? Itthon nem talált jó alapanyagot hozzá?
– Az eredeti történetek nagy része, amelyekhez a kutatásaink során hozzáfértünk, Romániában és Erdélyben játszódott. Az ilyen szintű beépülés jelen volt Magyarországon is, de talán csak korábban, mint amikor történetünk játszódik. Hozzátartozik az is, hogy még mindig jóval könnyebb hozzáférni a romániai anyagokhoz, mint a magyarokhoz. A múlt feldolgozásában kissé le vagyunk maradva a környező országok mögött.
– A színház és a film itthon néhány éve kezdte el bemutatni ezeket a mechanizmusokat, például Pintér Béla Titkaink című darabja vagy Cserhalmi Sára Drága besúgott barátaim című filmje.
– Számomra az alapfilm ebben a témában a német Florian Henckel von Donnersmarck filmje, A mások élete. Ott azt látjuk, hogy meghasonul a tettes. A Janusban erről szó sincsen, hiszen a felesége pszichológusának a mai napig kőkeményen tagadja a történteket. Az általunk megtalált ügynökök többségére éppen ez a magatartás jellemző: annak ellenére tagadnak, hogy fekete-fehéren ott vannak a levéltári anyagok. Nekem az áldozatok „kárpótlása” mellett az volt a legfontosabb, hogy a fiatalabbak is közelebb kerüljenek az elmúlt rendszer megértéséhez, egyben ahhoz, hogy lássák, miért van ennyi sérült ember társadalmunkban. Ha a filmmel számukra érzelmileg átélhetővé tudjuk tenni a korszakot, hogy mit jelentett a szellem kiszolgáltatottsága, a mindennapi félelem eluralkodása, milyen károkat okozott hosszú távon az alapvető morális és emberi értékek elárulása, akkor már volt értelme a munkánknak. Lehet, hogy a Jóisten megbocsát, de nem felejt, és a történelem mindig meghozza a maga igazságát – gyakran rövidebb, de sajnos sokszor hosszabb távon.
– Eddig egy bemutatója volt a Janusnak a történet helyszínén, Nagyváradon. Lesz-e további vetítése Romániában?
– Már most érkeznek hozzánk különböző erdélyi szervezetek, kulturális intézmények, kisebb filmfesztiválok felkérései. Reméljük, hogy magyar nyelvű televízióban is le fog menni a film az eredeti helyszínén is. Hamarosan megkezdi „fesztiváléletét”, több szemlére is hivatalos, és a hazai televíziós sugárzása is előttünk áll még.