A Pavilon, illetve Gumizsuzsi zenekarral elhíresült énekesnő-dalszerző következetesen és megalkuvás nélkül járja saját útját, változó formációkkal. Jelenlegi csapata érzi leginkább azt a jellegzetes, „takátseszteres” hangot, ami ehhez a karcosan és intimen rock and rollos stílushoz kell.
És nem keveset hozzá is tesznek – a szinte minden zenekarban megfordult, stúdiómunkáért is felelő Giret Gábor basszusgitáros, a honi bluesszcénában már ikonikus státust kivívott Horváth Mihály herflis, az elsősorban a Punnany Massif-ból ismert, de stilárisan jóval szélesebb palettájú Czimerman Csaba dobos és Kosztin László szólógitáros (jelenleg gitártanár, free jazztől Satrianin át Kirk Hammetig él a húrokon) átfogó zenetörténeti aurát hoz létre a frontasszony körül, aki egyszerre képes költészetre és mulatságra használni ezt.
A költészetet értsük itt minden túlallűrözöttség és nyomasztó art punkos vagy art popos, flitterezett trágyahordás nélkül: egyszerűen jó képek, jó asszociációk bukkannak fel sorról sorra, ha pedig valakinek épp nincs kedve rejtvényt fejteni, Eszter hangja úgyis elviszi a balhét (pár hete turnézott Franciaországban, igazolva az ismert közhelyet: a jó zenész minden nyelven tud).
A szerző nem akar sem Bereményit, sem Patti Smitht játszani: „Tenyerem forró cintányér / Mit nem adnék egy meleg szobáért / A kulcsok olvadnak a lábtörlő mögött / Szemeink szikráznak a szemgödrünk előtt / Testünk harcolna, ha lenne még miért / Egy izzó gömbben keressük a fényt.”
Ilyen szövegekre szokták azt mondani: eladhatatlan, mert nem elég primitív ahhoz, hogy részeg tinik ordítsák szombat hajnalban az aluljáróban. Természetesen akinek van még némi becsülete a szcénában, az pontosan tudja: elöl megy az énekmondó, a falu népe meg utána. Nem fordítva.
Takáts Eszter és Zenekara a Bocsáss meg! dupla lemezzel úgy megy, hogy alig győzzük utolérni. Pedig semmi forradalmian újat nem találnak ki, egyszerűen csak tudják, hová kell reggae, blues, pszichedelikus elszállás vagy klasszikus, koszos, dögös rock and roll.
Iszonyúan gazdag, sokrétegű zene ez, Giret Gábor masterelése a dicső analóg időket idézi, vagyis anélkül lehet hallani minden hangszert, hogy sterillé válna a hangzás, a konokul menetelő basszusokra úgy fekszik rá a csilingelő akusztikus meg a nagy fürtökben szétpedálozott elektromos gitár, mint ég a tengerre a horizonton. A vokális megoldások, kórusok gyönyörűek és precízek.
Ez érzékeny zene érző embereknek. Akinek van füle, hallja.
