Egyre inkább azon kapom magam, hogy hiányzik az életemből az ünnep, persze húsvétkor és karácsonykor én is az ajánlott kalóriamennyiség sokszorosát eszem meg, és élvezem az ajándékozás és a családi együttlétek örömét is, sőt az egyéni életeseményekhez, fordulópontokhoz köthető emelkedett érzés is időről időre megérkezik életembe.
Sokszor hisszük, hogy az ünnepek kizárólag a családról szólnak, hogy csak közösségben megélve van igazi értelme és jelentősége. Talán mérhetetlenül sajnáljuk azt, aki egyedül tölti ezeket a napokat, holott lehet, hogy éppen neki nyílik alkalma egy valódi elmélyülésre, elcsendesedésre, meditációra, azaz lelkigyakorlatra.
A másik nehézséget az okozza, hogy manapság a szakrális mítosz nem csupán játékká válik (hiszen a mélyebb lelki tartalmak játékos megértésének, megértetésének legalább van releváns hagyománya, gondoljunk a színjátszásra vagy a népszokásokra), hanem „megvásárolhatóvá” is; az áruvá válás azonban nem azonos a játék könnyedségével, azonos viszont a könnyűnek találtatás érzésével. Mindez pedig nem a lét elviselhetetlen könnyűsége, sokkal inkább a léthiány elviselhetetlen könnyelműsége. Szakrális és mitikus szimbólumok válnak az árudömping és a giccsdömping részévé, s száműzik szinte elviselhetetlenül profán dimenzióba a témáról való gondolkodást.
Az ünnep munkaszüneti nap, de nem munka nélkül való nap. Dolgozni ugyanis ezeken a napokon is kell: saját lelkünkön. De mindezt nem lenne szabad nehézségként, szenvedésként megélni, sokkal inkább a teremtőerő birtoklásának, a tudás megszerzésének az örömeként. Az ünnep persze nem azonos az örvendezéssel sem, több annál. Az ünnep mélyén ott a tragikum, nem véletlen, hogy Nietzsche a dionüszoszival kapcsolja össze a tragédia születését, mint ahogy az sem, hogy ünnep és színjátszás egy tőről fakadnak.
Pilinszky teszi fel a válaszerejű kérdést A mélypont ünnepélyében: „Ki mer / csukott szemmel megállani / ama mélyponton, / ott, ahol / mindig akad egy utolsó legyintés, / háztető, / gyönyörű arc, vagy akár / egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?” A versszak képei között kétszer is megjelenik a kéz. Költői erejű testrész ugyanis, akárcsak az arc. Hamvas Béla soraival így folytathatnánk a kézről való elmélkedést: „A kéz láttán a világ legoptimistább lénye is megszeppen. Végül mindnyájunk keze ilyen lesz, ilyen szomorú, fáradt, tanácstalan, elhagyatott, szegény, öreg kéz. Az egyetlen, amit az ember tehet, mint Dosztojevszkij, leborul előtte és nyög: nem előtte, hanem az egész emberiség szenvedése előtt!”
Talán az összekulcsolt, az imára kulcsolt kéz lenne a legmegfelelőbb abban az esetben is, ha csupán egyetlen képpel kellene az ünnepet láttatnunk.
A szent leborulás, a tragédia ünnepe, a legősibb ünnep, a mindenkori ünnep az, amely – akárcsak Krisztus szenvedéstörténete és feltámadása – magában foglalja a mélyponton megszülető rácsodálkozást és a felemelkedés fordulópontját is. Mind a halál, mind a feltámadás felfoghatatlan az emberi elme számára, épp ezért fokozottan szükséges minden évben a passió lélektani ívét végigjárnunk, hiszen az ünnepi szertartás nem csupán gyakorlati filozófia, hanem készülődés a halálra és a feltámadásra is, ugyanis „azoknak, akik az üdvözültek világát megismerik, negyedrésze a nagy élményt nem tudja elviselni, és belepusztul” – írja szintén Hamvas Béla az Ünnep és közösség című esszéjében. Meg kell tehát tanulni átélni ezeket a szakrális létállapotokat, mint ahogy azt is, hogy az időt ne pillanatok töredékében, hanem történetek egységében érzékeljük.