Ha azt mondom, hogy a debreceni Néző.Pont tematikájában (irodalom, képzőművészet, társadalomtudomány, színház, zene stb.) gazdagabb a hajdani, ma már klasszikusszámba menő egyszemélyes kilátónál, már jócskán jellemeztem Vitéz megvalósíthatatlannak tűnő őrült ötletét: egymaga akarja tükrözni a szellem moccanásait önmagán átszűrő világmindenséget.
Az egymásba kapcsolódó, egymást erősítő, a műfajhatárokat egyetemessé tágító írások – versek, kritikák, tanulmányok, esszék, jegyzetek, tudósítások – oly módon hivatottak a kozmikussá emelt művészetet és tudást megjeleníteni, hogy a legszemélyesebb jegyükben is ott legyen az ember életegészbe vetett törhetetlen hite. Noha a negyedéves folyóiratban természetesen vendégírók is szerepelnek, hihetetlen az a teljességre törekvő munkavágy, amely a mindenségtoborzót jellemzi. Nincs az az érték, amelyet hihetetlenül érzékeny tollával ne akarna közvetíteni – az ilyesféle továbbadás számára egyfajta boldogság.
Aki az írónak csak egyetlen verses-, esszé- vagy tanulmánykötetét is olvasta – ezúttal hadd említsem az ugyancsak ez évi Angyalkapuk és szövegjáratok gondolati mélységükkel lenyűgöző írásait –, annak nem lesz idegen a „műfajtalanságában” is izgató Kis esti könyv ezer helyről építkező toronyszobája. Nem csupán azért, mert benne, akárcsak Márai Sándor Füves könyvében, sajátságos – a szakrális körökön inneni és túli – harangok zúgnak (a szó bársonyát tekintve gordonkahangon), hanem azért is, mert a megnyilatkozó személyiségnek szinte nincs is határa.
Olvasónapló? Versértékű kinyilatkoztatása – hol aforisztikus, hol a szépséget fölfedező bánat ruhájában megjelenő módon (minden teljességre való törekvés ezt példázza) – egy szabad szellem boldogságélményének? Annak a csaknem megnevezhetetlen állapotnak, amelyben a csönd, a magába forduló meditációs érzékenység mint a boldogságkeresés burka törvényerővel bír. Amikor a szerző azt írja, hogy „szeretném megírni egyszer a megíratlan könyvek könyvét” (52. Megíratlan könyvek könyve), szinte az égnek támasztott lajtorja ki tudja hányadik fokára lép föl, hogy onnan az angyali körökhöz és a földi halandókhoz szólva kinyilváníthassa a soha be nem teljesülés fájdalmát: „Amíg az ember a teljességre vágyik, mindig érezni fogja a hiányt. Ez teszi emberivé: a tökéletlensége.”
Számmal és címmel ellátott száztizenöt kis világító lámpás – frappáns, klasszikusokat (Hegel, Umberto Eco, Platón, Paul Valéry, Hamvas Béla, Nagy László stb.) idéző, saját személyiségében megfürdetett gondolatcsíra, világmindenség-jegyzet – vall az önfeledten, korokban, művelődésekben, kultúrákban lubickoló szellem áradásáról. A bennünk megképzett csöndről – a tenger padkájára való térdepelés (imapóz naponta búcsúzóknak és halhatatlanoknak) sosem azonos a felejtéssel –, és a „létezés legteljesebb metaforájaként” értékelt zenéről, melyben zavarba ejtő paradoxonként ott a halál is (107. Rekviem).
Hogy értsük Vitéz Ferenc önfeledt, tengerről tengerre vándorlásának, az úttalan útnak szellemi hozadékát, s azt az állapotot, amikor megnyugszik – mert rátalált örömforrására – nyughatatlan személyisége, érdemes a Boldogság (75. passzus) kezdő meditációját idéznem. Jól végiggondolt megvilágosodás, amelynek első lépcsőjében a vándor már révbe ér. „A tudás nem tesz boldoggá. A keresztyén boldogságképzetekben a hit lép a tudás helyére, az iszlám legismertebb erkölcsfilozófusa, Miszkavaihi (930–1030) boldogságról írott tanulmányának egyik meghatározó tétele viszont így hangzik: »a boldogság elérésének eszköze a gondolkodás«.”
Mintha ars poeticát írna, olyan magabiztos kinyilatkoztatással forgatja a szót. Szüntelen gondolkodik? Nem mondhatnám. Közben, érzékeny lelkiségének tárnáiba merülve, okoskodás helyett érez is. Ám mindvégig a szellem emberét jellemző kétkedés mozgatja. Igazra, szépre, magasabb rendűre akar lelni. Ha Angyali üdvözlet (57.), akkor az Ige testté válásáról van szó, ha Ég és föld (91.), akkor a Márait izgató epigrammatömörségű furcsa csodáról: „Pontosan az az ember hiányzik az életemből, akinek levelet szeretnék írni.”
Vitéz, a hit kövezetét taposva, aforisztikus bölcsességgel teremt új kozmoszt magának – „Isten fényképezőgépei a csillagok” (102. Csillagok), de úgy látomással megvert időutazó, hogy sosem feledi örömünk, szenvedésünk, boldogságforrásunk terrénumát – jóllehet töprengésének minden ízében az anyag azonnal szellemmé változik –, a földet. A szépség kifejezhetetlen fokozatai izgatják, és nincs az a mély – ezer veszéllyel leselkedő – tárna, amelybe ne merülne le azért a kincsért.
A világ helyett, miként írja a Megváltásokban (41.), inkább – „egyszerűbb elfoglaltságot keresve” – az emberekkel foglalkozik. Kis esti könyve, betagozódván a műfaj hagyományaiba, olyan „füves könyv”, amelynek hangos csöndjei, aforisztikus meglátásai az élet szomorúságát-gyönyörét egyként elviselni segítő arkánumok.
Vitéz Ferenc: Kis esti könyv, Magánkiadás, 2015