Győrffy Ákos mindössze 75 oldalas könyve régóta rajta volt az olvasmánylistámon, de valahogy mindig hátrébb sorolódott, és vastagabb könyvek vették át a helyét. Pedig. Most azonban végre nekiláthattam, és igen nagy volt az én szívemnek ő gyönyörűsége. A szerző borongós hangulatú/hangulatos verseit ismertem és szerettem korábban is, de prózát még nem olvastam tőle; mindenesetre, ha voltak is elvárásaim és prekoncepcióim (nem voltak), ez a kis kötet sokszorosan felülmúlta őket.
(Persze „intő” jel lehetett volna a rangos kiadó, Oravecz Imre fülszövege, a viszonylag ismert életút eme pontján obligát módon feltűnni kénytelen „nagy mű” toposza, s a többi.)
A könyvnek nincs története, de hadd idézzem erről a fülszöveget:
„Győrffy Ákos most naplót írt, dátumok nélkülit. Szereti járni az erdőt, a hegyeket, főként kedvenc hegységét, a Börzsönyt, amelynek a peremén lakik. Egy alkalommal egy feltört hétvégi házikóban üres füzetet talált, és abban rögzítette gondolatait, emlékeit, álmait, félelmeit.” Ez így már önmagában is érdekesen hangzik, és a könyvet olvasva rájövünk: nincs benne semmi túlzás.
Filozofikus és létösszegző mű ez, olyan sűrű szövésű szöveggel, hogy az ember néha valósággal kapkod a levegő után: „Mindenben középpont van, de ez a végtelen számú középpont mégis csak egyetlenegy. A minden egyetlenegy. Egy kisgyerek számára mindez magától értetődő, nem is ismert mást. Honnan hozza. A világ aztán mindent megtesz annak érdekében, hogy a kezdet teljességének még az emléke is kitörlődjön belőlünk. A kitörlődési folyamat szükséges velejárója a szorongás megjelenése.”
Persze nem mindig lehet eldönteni, ki beszél a könyvben (pedig ennek tisztázása minden prózaíró alapvető feladata): Győrffy Ákos író, a narrátor, vagy pedig a kettő keveréke. Hajlok arra, hogy ez az utóbbi az igazság, mert Győrffy Ákos életének eseményei is megjelennek a kötetben, irodalommá párolva vagy nyersen hagyva. A szerző ugyanis hajléktalanszállón is dolgozik, és az ott megtapasztalt események, gondolatok szintén bekerülnek a hegyi füzetébe.
Győrffy Ákos egy ideig a Facebookon is közölte egy bizonyos T. J. monogramú hajléktalan filozofikus, zavaros, de zavarosságában is rendszert alkotó gondolatait – ezek közül néhány a kötetbe is bekerült, íme ízelítő gyanánt egy: „Dante családját 1111 óta ismertük édesanyámmal, aki egyébként róla írta a disszertációját Irodalom és röntgen címmel. Az Isteni színjáték címe eredetileg Felszabadulás volt. Sokat dolgozott a földeken, főleg a babot szerette, de a különböző gyümölcsök befőzésében is jártas volt. Nem járt a túlvilágon, csak ha elfáradt. Nem szabad elfáradni.”
Sűrűsége és filozofikus, a gondolatokat szigorúan végiggondoló és félúton még a legnehezebb helyzetekben sem megtorpanó attitűdje mellett (mert különben hogyan is beszélhetnénk létösszegzésről: van az a pont a gondolkodás és az ember fejlődésében, amikor nem lehet kitérni a lét előtörő kérdései és kérlelhetetlenségei elől) ez a könyv szép is.
A vissza a természetbe Győrffy Ákosnál egy sebzett, széttöredező, de még mindig menedéket nyújtó természetről szól (filozófiai szempontból is), amelynek azonban a szerző képes meglátni a szépségeit, olykor még a romantikáját is: „A ház szaga. Minden ház saját szaga. Ebben a szagban korom, füst, fa és elhagyatottság. Az elhagyatottság szaga. Néha embereken is érezni. A vaskályhában dohog a tűz. Először mindig füstöl egy kicsit, szellőztetni kell, aztán elkezd intenzíven égni.
Kevés olyan megnyugtató hangot ismerek, mint a tűz ropogása. Talán még a patakok hangja, a kakukké, a szélbe zúgó fenyőké ilyen. Vigasztaló hangok.”
És ritkán esik meg (már, sajnos) velem, hogy kiráz a hideg olvasás közben, de itt megesett. A narrátor éjszaka az erdőben kószál, és egy helyen lekapcsolja a fejlámpáját, innen az idézet: „A forrás alatt van egy kis tisztás, ritkásan álló gyertyánok és egy öreg, villám sújtotta fűz kiszáradt törzse.
A középkorban házak állhattak itt, legalábbis egy régészhallgató szerint, aki a völgyfenék fáinak elhelyezkedéséből vonta le a következtetést. Egy nyomtalanul eltűnt falu. Végül minden eltűnik nyomtalanul. A tisztásra besütött a Hold, a forrás vize halkan csobogott a kőmedencében. Tudtam, hogy ez a kép olyasmit akar közölni velem, amire soha nem lesznek szavaim. Az egyetlen, amit tisztán felfogtam, hogy ez a másvilág.”
Győrffy Ákos: A hegyi füzet. Magvető Kiadó, Budapest, 2016.