A naplemente ragyogása egyik főszereplője, a fiatal Miszako narrátorként dolgozik, az a feladata, hogy a jobb megértés érdekében hangos kommentárokkal lássa el a filmeket, amelyeket vakoknak és gyengénlátóknak vetítenek. Naomi ezzel nemcsak saját hivatására, a filmkészítésre reflektál nagyon okosan és érzékenyen, de tágabb értelemben is boncolgatja azt a kérdést, hogy vajon mennyire kommunikálunk helyesen, képesek lehetünk-e megérteni egymást, átérezni mások helyzetét.
Hiszen Miszakónak nemcsak az egyes filmeket kell megértenie mind formai, mind tartalmi szempontból, de olyan módon kell mindezeket közvetítenie, hogy ne legyen didaktikus és túlmagyarázó, hanem pont elegendő segítséget nyújtson olyan embereknek, akik egyik érzékszervüket nélkülözik. Így ez a munka a szakmai felkészültségen túl empátiát és dramaturgiai érzéket is igényel, és arra is rámutat, hogy néha milyen nehezen fejezzük ki magunkat, mennyi minden akadályoz minket abban, hogy jól kommunikáljunk.
Miszako ezeken a vetítéseken ismerkedik meg Nakamorival, a kiégett fotográfussal, aki lassan elveszíti a látását. Nakamori nagyon kiábrándult és mogorva, folyton kritizálja Miszako kommentárjait, megkérdőjelezi a hozzáértését. Miszako pedig egyre jobban érdeklődik a fotós iránt, és lassan beleszeret.
A film kulcsfontosságú mozzanata, hogy Nakamori még nem vak, fokozatosan veszíti el a látását, emiatt nem tud beletörődni a helyzetébe. A rendező filmjének egyik legnagyobb erénye, hogy ezt a fajta ideiglenességet tágabb kontextusban értelmezi, és főhősei történetén keresztül az emberi lét egyik legnagyobb nehézségéről, az elmúlásról beszél. Az egyik szereplő ki is mondja a film kulcsmondatát, amely szerint semmi sem szebb annál, mint ami éppen eltűnik a szemünk elől. Nakamorinak éppen azért ennyire elviselhetetlen az állapota, mert akkor látja a legszebbnek a dolgokat, amikor éppen elveszíti őket.
Naomi korábbi filmjeivel számos fesztiválsikert ért el, Siratóerdő című filmjét 2007-ben Cannes-ban a zsűri nagydíjával díjazták, A naplemente ragyogása pedig tavaly elnyerte az ökumenikus zsűri díját. Ez a film ugyanakkor a 2015-ös A remény receptjéhez hasonlóan számos olyan, már-már banálisnak mondható elemet tartalmaz, ami akár szélesebb közönségrétegeknek is vonzó lehet, és ami miatt valószínűleg nem csak a filmkülönlegességek iránt érdeklődők fognak beülni a moziba.
A rendező bravúrja, hogy Miszako foglalkozásán, az egyes filmek audiokommentálásán keresztül nagyon önreflexív módon pont erről beszél, vagyis pont a saját filmkészítési módszerének helyességére kérdez rá: vajon mikor működnek egy filmben jól a szimbólumok, mikor kell konkrétnak lenni, és mi az, ami már túl szájbarágósnak, direktnek, banálisnak bizonyul.
Kavasze Naomi filmjében a tőle megszokott erőteljes költőiséggel vezeti be metafizikai mélységekbe a nézőket, közben pedig olyan fontos és általános emberi témákról beszél, mint a szerelem és az elmúlás. Naomi megtalálja az egyensúlyt az elhallgatás és a szókimondás között, az pedig különösen figyelemreméltó, hogy ennek nehézségét nem hallgatja el, hanem filmje egyik fontos témájává emeli.
A naplemente ragyogása emiatt nevezhető a rendező egyik legbátrabb alkotásának.