A tavalyi névcseréről úgy vélekedik az igazgató, hogy külföldön már furcsán csengett a Honvéd Táncszínház – Army Ensamble elnevezés, hiszen nem egyenruhában járnak, nem tisztelegnek egymásnak, hanem napi öt órát próbálnak, és művészéletet élnek. Szerinte sokat tesznek hagyományaink ápolásáért, ezért megérdemlik a Hungarian National Dance Ensamble nevet, amely sokkal jobban kifejezi a tevékenységüket.
A jövőben japán turnéra készülnek, ahol a Kárpát-medence folklórvilágát mutatják be, a Szegedi Szabadtéri Színpadon pedig az igazgató 60. születésnapját nagyszabású Drakula-darabbal ünneplik meg. Zsuráfszky Zoltán úgy véli, hogy együttesének saját táncos, zenei anyanyelve van, amivel a néptánci örökséget nemcsak bemutatják és előadják, hanem akár egy gondolat mellé is rendelhetik ezt a készletet. Ezért versekre vagy akár komolyzenei feldolgozásokra is írnak koreográfiát. Ilyen volt az október eleji Bartók-hangversenyen bemutatott Allegro barbaro című darab, amelyhez Zsuráfszky írt új koreográfiát Illyés Gyula Bartók című versére. Az Allegro barbaro egy mindössze két és fél perces darab, ám korszakos jelentőségű. Az egész együttest megmozgató produkcióba magyar, szlovák, szerb és román néptáncokat is belevontak.
Arra törekednek, hogy minden korosztálynak olyan műsort kínáljanak, amely el tudja hinteni bennük a népzene és néptánc iránti érdeklődés magvát. A gyerekeket az új, Sárkánymese című darabjukkal szeretnék bevezetni a népi kultúra világába; szegénylegények, táncoló csacsik és gonosz boszorkányok is életre kelnek a színpadon, az ifjak pedig a történelmi kalandfilm nyomán készült A Tenkes kapitányának kuruc kori világán szórakozhatnak.
Novemberben az első világháború korszakát idéző Sírnak a harangok című emlékműsorral lépnek fel a Várkert Bazárban, aminek megalkotásába fiatal koreográfusokat is bevontak. Egyik különleges darabjuk, a Benyovszky szintén a néptánc anyanyelvéből indul ki, és a kalandos életű XVIII. századi világutazó életébe avat be. A darab zenéjét Szarka Tamás, a Ghymes zenekar énekese szerezte, Vincze Zsuzsa dramaturg pedig a szövegkönyvet írta. A darabot eredetileg a Szegedi Szabadtéri Játékokon mutatták be, és Kassán is előadták. Egy könnyed és
fiatalos zeneművet szerettek volna színre vinni, amelyben lengyel, szlovák és afrikai táncok is megjelennek – mondta Zsuráfszky. Nem építenek falakat a nemzetek közé, a Kárpát-medencében együtt élő nemzetek, kultúrák kiegészítik egymást, a Benyovszky-darabban például a címszereplő családi körben szlovákul beszél, a nagybátyjával lengyelül, az orosz fogságban pedig oroszul. Végül Benyovszky visszatér Madagaszkárra, választott kis királyságába.
A Kárpát-medence lelkét különböző műsortípusokban mutatják be, amelybe olyan népszokásokat is beledolgoznak, mint a mohácsi busójárás vagy a zsidó purim ünnep. A kultúrák egymásra hatását akarják bemutatni, a dallampárhuzamokat és az egymástól kölcsönzött motívumokat. Az Élő Martin-archívum-sorozatban a fáradhatatlan néprajzkutató, Martin György (1932–1983) által gyűjtött magyarországi és erdélyi táncokat mutatják be. Műsoraikban a gyűjtőútvonal főbb állomásait követik, így Bonchida, Kalotaszeg, Szatmár, Szék, a Mezőség és Gyimes néptáncaival ismerkedhet meg a közönség.
Az igazgató szerint a paraszti kultúra természetes közegében az egymást követő nemzedékek belenőttek ezekbe a táncokba, míg a városban a visszatanítós táncházmozgalommal indult el az újabb generációk ilyen irányú nevelése. Nem az számít, hogy ki honnan jött, hanem hogy érez-e valamit, amikor magyar zene szól, és akar-e rá táncolni. Az sem meglepő, hogy ez a közösségi táncforma kiválóan alkalmas arra is, hogy az egyén is megmutatkozzon benne, például a férfi individuuma egy magyar verbunkban. – Nem kell hozzá viselet – véli Zsuráfszky Zoltán –, a zenét hallgatni kell, és elsajátítani az építő és lelket tápláló mozdulatoknak a világát. Ez egy másfajta kommunikáció, másfajta anyanyelv.