„Tizenegy óra hat perckor az alorvos elengedi a kezét, és megállítja az órát. Én a két szemét zárom le két ujjammal.” Így emlékszik vissza Kosztolányiné Harmos Ilona férjéről írt könyvében a Szent János-kórházban bekövetkezett tragikus pillanatra.
A könyv több mint egy írófeleség feljegyzéseiből, az irodalmi életben tapasztalt meglátásaiból összeálló szokványos memoár: belőle Kosztolányi legkisebb gesztusáról, szokásairól, fóbiáiról, gondolkodásáról kapunk érdekes, a fantáziánkat megmozgató és átfogó, ugyanakkor a szoros kapcsolat számlájára írható, egyszer-egyszer elhomályosuló képet. Nyolcvan éve halt meg Kosztolányi Dezső, és most sorjázhatna, ha a csábításnak engednénk, a mindenféle jelző a legnagyobbtól át a legjelentősebben keresztül a zseniálisig, na de nem tesszük ezt, béküljünk ki annyival és szolgálja megelégedésünket, hogy Kosztolányit minden értelemben a legjelzőgazdagabb magyar klasszikusok közt tarjuk számon mi, lelkes rajongói és Kosztolányi-imádatukból semmit nem engedő hívei, továbbá a nagybecsű, a minőségre kényes, szigorú irodalomtörténet.
1885. március 29-én, Virágvasárnap született Szabadkán. Unokatestvére Csáth Géza író, kritikus, orvos. Kosztolányi írt verset, novellát, cikket, és fordított verset, novellát, cikket. Nevéhez négy, oldalszámát tekintve kisterjedelmű nagy regény is kötődik: Nero, a véres költő, Aranysárkány, Pacsirta, Édes Anna. Állomásai: Üllői út, Logodi utca, A Hét, A Toll, Nyugat, Pesti Hírlap és a legjelentősebb (irodalmi) lapok. Kedvenc szerzői Shakespeare és Arany János, a kórházban ágyban, párnák közt is a Hamletet olvassa, és hát hogyan másképp, mint eredetiben. Kosztolányi egész életében az eredetiségre törekedett, nem volt a másolat híve semmiben. 1936-ban halt meg.
A Nyugat 1936. 12. számában megjelent Karinthy Frigyes-írásban találjuk az alábbiakat. „Az ám, jó hogy szólsz – hát a nekrológommal mi lesz? Írnod kell, szerencsétlen, és én kárörömmel figyellek majd a sír páholyából, ahogy erőlködsz… »No híres, mi lesz a nekrológ címe?« »Hát kérlek… valami nagyon megható kell…, hm, várj csak… mit szólnál ehhez: A Zöld Tinta Kiapadt. Tudod, pontokkal utána, hm?« »Óriási, remek! Telitalálat!« – Remek! – raccsolta ismételten és hápogott a nevetéstől.”
Kosztolányi Dezső vérbeli játékos volt, úgy értett kártyalaphoz és sakkbábuhoz, mint a szentként tisztelt betűhöz, és ugyanaz a megrögzött figyelem és senki máshoz nem hasonlítható érzékenység vette őt birtokába, amikor betűhöz, szóhoz, nyelvhez nyúlt, mint amikor élethez, halálhoz, a társadalmi egyenlőtlenség elsőrendű áldozataihoz közeledett. „A játék komoly dolog. Mindig az életet jelképezi” – állapította meg az Aranysárkányban. Szeretem a Kosztolányitól kapott játéktudást, babrálok vele, el nem ejtem, ha meg is unnám. Azon a nyelven gondolkodni, szeretni, Tolnai Ottótól Kosztolányi-verset olvasni, valamint francia krémest kérni a szabadkai Bódis cukrászdában, amit ő a világon az összes nyelv közül a legjobban szeretett, meglehet, nemzeti adomány.
Ha valamikor, sok-sok ezer év múlva fölébresztenének a síromból, és hirtelen arra kérnének, hogy nevezzek meg egy költőt, ezt mondanám: Kosztolányi.
