Körülbelül egy hónapja borzolja a budapestiek kedélyét a legendás cukrászda bezárásának híre, amely az ötvenes évek óta szolgálta a vendégeket a Ferenciek tere 10.-ben. Amolyan érkezési pont volt ez a vendéglátóhely Pest és Buda között, találkahely, amihez évtizedes történetek kötődnek, akár a még eredeti állapotában található Bambi presszóhoz Budán, vagy az órához az egykori Moszkva tér közepén.
Nem kell múzeumba mennünk megcsodálni a Ferenciek tere 10. alatt hatvanhárom évig működő Jégbüfé marcipángépeit, mert – információnk szerint – októberben újra megnyit az ötvenes évek elejétől működő, mára kultikussá vált cukrászda, az eredetitől három percre, a Petőfi Sándor utca legelején. Ismert, a Párizsi Udvar felújítása miatt nem működhet tovább megszokott helyén a talponálló cukrászda. Sötétedéskor járunk arra: éppen a hűtőt viszik be, a cukrászpult és a fagylaltgép már a helyén van, és láthatóan nagy a készülődés a valamikori BÁV Zálogháznak helyet adó kis üzletben, a Petőfi Sándor utca páros oldalán, nem sokkal a Budapesti Építészeti Központ, a Fuga mellett. Az új Jégbüfébe az üzletvezetők a réginek a hangulatát csempésznék be. A valamivel kisebb új üzlethelyiség nagyobb részét a folyosó teszi majd ki, de egy kávézót és egy úgynevezett VIP-szekciót is elkülönítenek benne.
A tervek szerint a falról több ponton visszaköszön majd Bruno Bourel francia fotográfus Jégbüfé-sorozata, mellette négy nyelven a képekhez írott szöveggel. Fekete-fehér, analóg módon készülő felvételeket a rendszerváltás óta készít a művész a büfé látogatóiról és rögzíti Budapest pillanatait. Bruno Bourel kezdetben kívülről fotózta a kirakat üvege mögötti jeleneteket: a kávéját tejszínhab-bajusza alatt elmotyogó öregúr ábrándos portréja talán a leghíresebb darabja sorozatának. A kép címe Tejszínhab, Parti Nagy Lajos pedig Szájglóriaként emlegeti a fotó mellé fűzött leírásában. Úgy tudjuk, ez a kép nem hiányzik majd az új büféből, de várhatóan a kirakat előtt elsuhanó elegáns hölgy képe is a falon lesz, ahogyan a régi helyet díszítő, sütit majszolgató hölgyek koszorúja is illusztrálja majd az új büfét.
Azt, hogy miért szeretjük és kötődünk annyira a helyhez, sok újságcikk fejtegette az elmúlt hetek bezárás körüli sajtólármájában. Azon túl, hogy ez nem csupán egy cukrászda volt a belvárosban, hanem a Pest és Buda között tömegközlekedők egyik fontos állomása, a változatlanság lehet a vendéglátóhely bája: itt mintha megállt volna az idő, hiszen ha cseréltek is ezt-azt a belső térben, még mindig a nyolcvanas évek hangulata járta át a helyiséget. Akkortájt újították ugyanis fel a cukrászdát, ami az egymásra licitáló, gombamód szaporodó vendéglátóhelyek kényelmében is megőrizte eredeti, talponálló büfé jellegét. Az ötvenes években sorra nyíltak meg az efféle talponállók Budapesten, az úgynevezett népbüfék, a Rákosi-korszakban a népélelmezés volt az elsődleges szempont – mutat rá Tillmann Hanna írása, aki a büfé történetéről írta szakdolgozatát.
A Jégbüfé frekventált elhelyezkedése ellenére sohasem volt puccos, kávéja, fogalmazzunk úgy, közepes minőségben készült, a kiszolgálást pedig nem oly rég még két lépcsőben bonyolították, de például egész télen lehetett fagylaltot vásárolni, amellyel a hatvanas évek végéig egyedülálló volt Magyarországon. A Párizsi Udvar eladása tett pontot a pesti hídfő híres büféjének hatvanhárom éves történetére, s noha vannak derűlátó jövendölések, a műemlék felújítása után kétséges, hogy ugyanitt megnyílhat-e még a kultikus talponálló. Feltehetően éppen az egyedülálló épületegyüttes értékesítése miatt született pár éve meg a Jégbüfé mása Budán a Lövőház és a Fény utca sarkán. A büfé szelleme azonban ide, az Erzsébet híd pesti tövéhez kötődik, a tulajdonosok pedig a bezárás óta keresik azt a helyet, ahová törzsvendégeiket visszahívhatják. Úgy tűnik, most sikerült a lehető legközelebbi üzletet megtalálni erre a célra, ami talán visszahoz valamit a nemrég elsiratott hangulatból.
