Cseh Tamás születésnapját ünnepeltük január 22-én az Ad Libitum zenekarral – a név tetszés szerintet jelent – a Cseh Tamás Archívum budavári szentélyében, Magyarország Tinódi Lantos Sebestyén óta legismertebb énekmondójának személyes tárgyai, könyvei, gitárjai, plakátjai között. Méltó helyen van az archívum az Úri utcában, adja isten, hogy itt legyen még százezer év múlva is, egyre többünk okulására és szellemi töltekezésére.
„Novák János, Márta István, Kecskeméti Gábor, Bornai Szilveszter, 1973 óta – majd mindegyikük – együtt zenélt a legendás 25. Színházban, a Katona József Színházban és szerte a Kárpát-medencében, így autentikusan idézhetik fel az együtt játszott Cseh Tamás–Bereményi Géza-dalokat” – így az est szüzséje, és csakugyan ez történt itt, nem több, nem kevesebb. Novák János ugyanazon a hangszínen és ugyanúgy frazírozva énekelte a Levél nővéremnek, a Jóslat vagy az Antoine és Desiré dalait, mint Cseh Tamás, és Márta István is ugyanolyan kaotikus közvetlenséggel bohóckodott a billentyűkön, mint… Hány éve is van annak? Ki élt akkor, ki nem – most éljük a személyes tapasztalások relevanciájának erózióját a kanonizálódásban, sőt, mondjuk ki: folklorizálódásban és ikonizálódásban.
Mert a nagy magyar énekmondó, trubadúr vagy antitrubadúr, indián és Homérosz másik felével, Bereményi Gézával egyetemben már javíthatatlanul és visszavonhatatlanul kánon, folklór és ikon. (Magasztaló és dicsérő énekeiben ritkán magasztalt és dicsért élőket, annál inkább holtakat, közös kultúránk hősi halottait, ugyanakkor az egyszeri minnesangernek munkaköri kötelességei közé tartozik kenyéradó gazdáinak dicsőítése is, ez pedig Cseh Tamás esetében tökéletesen meg is valósult, hiszen rendszeresen dicsérte az egyetlen valódi kenyeret adó valódi gazdát: az Istent.)
Még beszélgethettünk a hozzátartozóival, a családtagjaival, a barátaival, a kollégáival. Ez az este is erről szólt. Egyfajta kontrollált kánonról.
A terminust most ne a kellemetlen értelemben vett szabályozó, gátló jelentéskörben tekintsük, hanem egy érzelmi megbéklyózottságnak a maga legnemesebb értelmében. Tekintsük úgy: ez most a kánon origója. Ez lesz kétszáz év múlva a hivatkozási alap, amikor a jövő zenei gurujai azon vitatkoznak majd, hogyan kellene hangosítani a soron következő Cseh–Bereményi iPod-operát. Kétszáz év múlva a személyes érintettség csak archivált adatokban fog létezni: semmi nem áll majd a szakmaiság és professzionalitás útjába. Újra lehet majd hangolni az egész életművet, lehet drum and bass ütemeket alátenni vagy bugyirózsaszín hologramokból elővágtató marcipánhuszárokat vetíteni az emlékkoncerteken, nem lesz, aki fanyalogna a sarokban: nono, ez azért nem így volt annak idején…
De természetesen ugyanúgy fog létezni a tábortűziség is, mint most. Ugyanúgy lesznek, akik hamisan, akik könnyek között, akik érzelmileg meghaladhatatlanul, akik megfejthetetlenül, de makacsul és akik csak azért is Cseh Tamás és Bereményi Géza dalait éneklik. Ad libitum – tetszés szerint.
Az életművek nem azért vannak, hogy azokba álljunk bele. Hanem azért, hogy tudomásul vegyük: így is lehet állni. Mint Lee van Cleef.