Persze az Andrássy úton, a Deák tértől öt percre lévő interaktív kiállítás egyáltalán nem a haszonszerzésről, inkább egy grandiózus álom megvalósításáról szól, mindannyiunk örömére. Mindhárom készítő hobbija a vasútmodell és a terepasztal volt, otthon építgettek maguknak, majd elhatározták egy turistalátványosság létrehozását.
A makettezés ellentmondásos szubkultúra, egy (terep)asztalra kerül a gyermeki öröm és naivitás, a mérnöki precizitás, a művészi szellemű kísérletezés, a szerzetesi alázat, de legfőképpen a türelem és a figyelem. Aki egyszer kipróbálta, az jól tudja, micsoda szenvedéllyel lehet órákig görnyedni tűecsettel és ragasztóval a kézben körömnyi kis emberkék fölött. Édesapám annak idején frászt is kapott, amikor az ilyen-olyan drága rozsomákfarok-művészecsetjének a nagyja szőrét kitépkedtem, mire elég vékony lett, hogy bajuszt festhessek vele holmi francia dragonyos ábrázatára.
A Miniversum terepasztalain azonban béke honol. A készítők alapvetően valami hungarikum létrehozására törekedtek, eredeti tervük az volt, hogy a Duna mentén kalandozva Magyarországtól Ausztrián át Németországig mutassanak be tájakat és településeket. Maga a koncepció megmaradt, bár a Duna vonalától a tervezés során elszakadtak kissé, és inkább arra törekedtek, hogy olyasmiket építsenek meg, amit még senki más – egyik büszkeségük, a műszaki kartonból teljesen egyedileg készített bécsi főpályaudvar előbb készült el, mint az igazi!
Hasonlóan egyedi készítésű a Nyugati pályaudvar vagy a pannonhalmi apátság, de az előre gyártott, cserélgethető elemekből, háztetőkből, falakból épített budapesti, soproni, győri, melki, vagy eisenachi városképek kivitelezése is jóval túlmegy a „rakjuk össze és fessük ki úgy, ahogy a dobozon van” hozzáálláson. Itt minden négyzetmilliméternek lelke van. A Hősök tere szobrain látszik a bronz patinája. A házfalak hámló vakolata alól kikandikáló téglák mindegyike a kopás más-más stádiumában van. A mezőgazdasági területeken, kertészetekben a három elemből álló kis napraforgókat egyenként tűzdelték bele a talapzatba, az utak mentén, parkolókban látható óriásplakátokat, vagy a hirdetőoszlopok plakátjait a helyszíneken fényképezték (Rotheinsteinről és Leuctenburgról is beszélünk), majd arányították a mini környezethez. Ez már önmagában elég lenne attrakciónak, de a készítők rengeteg finom, apró jelenetet, életképet fogalmaztak meg a miliőkben, amik jó részébe bekapcsolódhatunk a terepasztalok korlátja mentén elhelyezett gombokat nyomkodva. Villogtathatjuk a fényképészek vakuját, a szemaforokat, a rendőrautók villogóját, vizet fakaszthatunk a szökőkútból, elindíthatunk villamost, teherautót, darut, bekapcsolhatjuk a hangosbemondót a pályaudvaron, valamint (személyes kedvenceim) gombnyomásunkra kapirgál a baromfi, emeli két derék teuton a söröskorsót a biergartenben, és csapkodja a szél a tanyán a budiajtót. Ennél abszurdabb humor is megjelenik a néhol kakukktojásként elrejtett, indifferens figurák képében, kies tájainkon fel-felbukkanhat egy birodalmi lépegető, egy diplodocus vagy a District 9 ütött-kopott űrhajója.
Az installációkat időről időre megújítják, mindig van valami apró változtatás, meglepetés, reflexió valamilyen aktualitásra. Most éppen Élet a kommunizmusban címmel láthatjuk múltunk jellegzetes helyszíneit, életképeit, a Békásmegyertől Ózdig bárhol megtalálható lakótelepet, bányát, úttörőtábort, csepeli gyárudvart (munkásőrökkel, szakszervezeti titkárral és természetesen rengeteg biciklivel), téeszt, szovjet laktanyát.
Kalauzom elmondta: iskolai osztályok is gyakran jönnek, a Miniversum nagyszerű segédanyagot kínál a történelem- és földrajzórákhoz.
Az egyik legérdekesebb látnivaló született meg Budapesten, ami minden korosztálynak ajánlható. Ilyen ez a világ: minél kisebb, annál szerethetőbb, ezt már Swift is megmondta.