A realitás és a képzelt valóság között táncol Murakami Haruki regénye, a Kafka a tengerparton, miközben két nagyon bonyolult emberi történetet futtat párhuzamosan, filozofikus mélységével és mágikus elemeinek magától értetődő jelenlétével pedig Bulgakov világát idézi.
Itthon eddig nem akadt rendező, aki az adaptációt színpadra vitte volna, talán éppen az összetettsége miatt tartanak tőle az alkotók. Szikora János, a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója látott neki elsőként a bonyolult műnek, ráadásul igen merész választással: a szövevényes mesét a teátrum fő színpadára álmodta meg.
„Nagy szellemi kihívás, ami megjelenik a történetben, rendezői pályám során sohasem találkoztam olyan darabbal, amely ennyire igénybe vett volna szellemileg a maga összetettsége, zűrzavaros cselekménye miatt. De éppen ezért érdekelt, hogy miként tudom ezt a magával ragadó világot a színpadon megmutatni” – állapította meg a rendező.
A történet vezérmotívuma Kafka (Nagy Péter), egy tizenöt éves fiú története, aki az oidipuszi végzet elől menekülve anyja és nővére keresésére indul. S hogy útja során velük találkozik, vagy emlékei alapján társítja őket más emberekkel, tulajdonképpen mindegy. Mert a történet amúgy is a tudatalattit teszi a fő hajtóerővé, és ezen keresztül szinte mindent és mindenkit képes összekapcsolni.
A másik szálon egy különös, félszeg, együgyű öregember lépéseit követhetjük nyomon: Nakata (Gáspár Sándor) a második világháborúban szerzett gyerekkori traumáját próbálja kiheverni, és közben felfoghatatlanul sodródik a fiatal Kafka felé.
A rendező – aki egyben a darab látványtervezője is – a jin és jang ősi kínai szimbólum képét használja a letisztult színpadkép alapmotívumának, bevallása szerint a leegyszerűsítés vágya élt benne, vagyis hogy miként lehet Murakami bonyolult labirintusát érthetően bemutatni.
Mint Szikora János elmondta, Murakami regénye arra tanítja az olvasót, hogy az ember a világot bonyolultan szemlélje, ne sablonokba merevedve, hanem fogadja el annak végtelenül szövevényes, összetett organikus rendszerét. „Világunk, valónk megértéséhez nem elég klisékben gondolkodni. Az a cél, hogy hasson az előadás, még ha minden rétegét nem is látja át a néző” – tette hozzá a rendező.
A görög sorstragédiák determináltságát, Oidipusz végzetét nem nehéz felismerni Kafka sorstragédiájában, Murakami pedig nem menti fel a szereplőjét az eleve elrendelt sorsa beteljesedése alól. „Ez a mű azt mondja, hogy végig kell élni a sorsunkat, hogy az úton szerzett bölcsesség által megismerjük magunkat és képessé válhassunk rá, hogy változtassunk rajta” – fogalmazott a rendező.
Mint elmondta, Robert Musil Rajongók című műve lehetett hasonló szellemi mélységű darab a Vörösmarty Színház repertoárjában, így kíváncsian várja, hogyan fogadja a közönség a sokrétű előadást.