Jókai Anna posztumusz kötete, az Átvilágítás című önéletrajzi regény fülszövegében ezt olvashatjuk: „Szent Ágoston vallomásaihoz hasonló felfogásban, a lelkiismeret-vizsgálat következetes szigorával megírt önéletírásában saját személyiségfejlődésével és írói életútjával szembesíti önmagát és olvasóit. Öniróniával, hittel, történelmi tisztánlátással megírt, rendkívüli új regény született ismét a keze alatt, amely abban is kiemelkedő, hogy az átvilágításhoz krisztusi fényt: szeretetet, a megértés, a megbocsátás fényét használja az író.” Ebben az értelemben a cím inkább önfeltárásra, önvizsgálatra utal, végigolvasva a regényt azonban asszociálhatunk a fénykeresésre is, az apró villanásokra, fénysugarakra, melyek a szellemi, vallási megvilágosodás felé vezetnek az emberi életút során.
Jókai Anna tehát a tükör elé állás gesztusával és elemző szándékával fog könyve megírásához, az önéletírás műfaja azonban ki- és beteljesedés közben egy olykor megdöbbentő, olykor abszurd „Csodaországba”, a lélek igazságainak „ezervillanású tükrös termeibe” vezeti az alkotót és az olvasót egyaránt. Az író maga is felveti az önéletrajzot övező elméleti, műfaji kérdések egyikét, bevezetőjében pedig rögzíti is az autobiografikus, a személyes történetek és kapcsolatok nyilvánosság előtt való feltárásának irodalmi és etikai dilemmáit: „Amit leírok, abban nem lesz hazugság. De nem írok le mindent. Amit elfelejtettem: sajnálom.
De odaát azt is feljegyezték. Amit átéltem, az az én átélésem. Akire vonatkozik, annak szintén megvan az ezzel kapcsolatos külön története.” A mű tétje tehát egyfelől a megértés és megértetés, másfelől a számadás tehát, végső leltár, amely szükségképpen hiányos marad. Ha azonban az önéletrajz – ahogyan a regény első fejezetében Jókai Anna is utal rá – nem törhet ki saját szubjektivitásából, mit tűzhet ki e műfaj elsődleges céljául? A stílus, mely jelen esetben többnyire tárgyilagos, önmagában kevés lehet az írásmű célkitűzéseként, sőt, Paul de Man egyenesen összeférhetetlennek nevezi az önéletrajz műfaját „az esztétikai értékek monumentális méltóságával”. Mi várható el tehát egy önéletírástól? Dokumentáció? Öndokumentáció? Szellemi-lelki ujjlenyomathagyás?
Az irodalom ősi reality show-ja ez a műfaj? S a pontosság valóban tét? Minden önéletrajz egyben öndefiníció is. Az Átvilágítás azonban többet valósít meg a fentiekben idecitált lehetőségeknél: utat mutat, filozófiai távlatba helyezi a történelmi eseményeket, és lelkigyakorlattá válik.
Jókai Anna a magánéleti próbatételeken kívül saját korának történelmét is mérlegre teszi, a távozó, a visszapillantó pozíciójából próbálja a közelmúlt évtizedeit szakrális dimenziókban is elhelyezni: „… azt sem hiszem, hogy az egyes nemzeteknek (népszellemeknek) nincs már küldetésük, mert a „történelem véget ért”. Szégyellhetné magát az emberiség, ha az isteni tervből ennyit tudott volna csak megvalósítani, vaskapitalizmus után kommunista diktatúrát, majd csak arra futotta volna a fantáziájából, hogy a totál pusztító rossz után a kisebbik rosszhoz visszatérjen…”
Az Átvilágítás nem csupán azért hasznos olvasmány, mert egy ember küzdelmeiről, lélekfejlődéséről, kapcsolati dinamikáiról tudhatunk meg olykor intim és meghitt részleteket általa, s nem csupán azért, mert megismerhetjük a közelmúlt történelmét, hanem azért is, mert világnézetet ad, olvasása által valóban megtörténik a tudás, a hit átadásának aktusa s a felelősség átruházása. Aki azonban megérti Jókai Anna spirituális realizmusát, annak e felelősség nem ijesztő, hanem méltóvá tevő, felemelő, tiszta buzgalomra, munkálkodásra ösztönző lesz.
Jókai Anna: Átvilágítás, Széphalom Könyvműhely, 2017
