A nem túl vastag, alig 170 oldalas kötet három részre oszlik, és a fejezeteken túl egyéb szerkezeti trükkök is tagolják a szöveget, de mindez eltörpül az egész könyvet átható, tipikusan houellebecqi hang megnyugtatóan fülsiketítő harsogásához és áradásához képest: „A Sévres – Babylone metróállomáson furcsa graffitire lettem figyelmes: »Isten a szabálytalanságot akarta, nem az igazságtalanságot.« Azon merengtem, ki lehet az a személy, aki ilyen jól van informálva Isten szándékai felől”, vagy: „Hétvégéken általában nem találkozom senkivel. Otthon maradok, takarítgatok, csendben szomorkodom”, illetve: „Bár tulajdonképpen nem kell olyan nagyon sajnálni ezt a derék Bernard-t, ezt a kedves Bernard-t. Sőt, azt hiszem, még boldog is, persze a reá szabott mértékben. A maga bernard-os módján.”
Fura módon otthonos érzés belesüppedni és forgolódni kicsit a cinikus, kiábrándult hang langyos vizébe, és azt mormogni közben: hm, hm, újra itt vagyunk a houellebecqi univerzumban, nahát! (Segít ebben a fordítás hangjának azonossága is – a szerző mindegyik könyvét Tótfalusi Ágnes fordította –: professzionális, minden rezdülést, nyelvi játékot, szorongva áradó kedélyt pontosan, mégis könnyedén és szellemesen követ, mint mindig.) Mert az életmű már ismert darabjainak birtokosaként valósággal hiányzott ez a zsémbesvénember-hang, amelyet – annak ellenére, hogy senkinek sem kegyelmez, és mindenről, mindenkiről kertelés nélkül megmondja a rosszat, sőt: csak a rosszat mondja – végtelenül szimpatikusnak, megnyugtatóan ismerősnek és enyhén mulatságosnak találok. (Például miután a főhős hányingerrel küzdve végignéz embertársain, és alaposan leszedi róluk a keresztvizet, így elmélkedik: „Végül pedig azt állapítom meg, hogy úgy érzem, különbözöm tőlük, bár nem tudnám pontosan meghatározni, miben is.”)
A könyv egyébként egy harmincéves fiatalemberről szól, aki – középvezetői minőségben – rendszerelemző programfejlesztő egy informatikai cégnél, de civilben ironikus hangú és filozófiai igényű állatmeséket ír, és keserű, éllel bőven bíró megjegyzéseket tesz a világról meg embertársairól. A történet – a főszereplő személyiségéhez hasonlóan – szép lassan szétesik (persze, biztos vagyok benne, hogy ez szándékos), a főszereplő majdnem sikeresen bujtja fel kollégáját gyilkosságra (amelynek következménye viszont egy minden ízében sikeres halálos baleset), munkahelyén problémái adódnak, depressziós lesz, és nagyon szomorú meg morcos – de hihetetlenül precíz és pontos – dolgokat gondol (jóllehet a későbbi könyvekben beszélő beszélőkhöz képest itt még szinte spriccel belőle a szeretet): „És még mindig maradt szabadideje. Mit kezdjen vele? Hogyan töltse el? Esetleg állítsa az emberiség szolgálatába? Csakhogy önt, sajnos, nemigen érdekli az emberiség.” Hogy tulajdonképpen mi a problémája némi kis spleenen kívül, az nem derül ki.
Ellenben a szerző párbeszédet folytat az olvasóval, folyamatosan helyesbít, hozzáigazít, interaktív módon jár el, és fontos meg szellemes észrevételeket tesz például a regényírásról („Az emberi kapcsolatok fokozatos leépülése óhatatlanul is felvet néhány kérdést, ami a regényírást illeti. Mert mégis, miért vágnánk bele azoknak a heves, sok éven át tomboló érzéseknek a leírásába, amelyek több generációra is kifejthetik a hatásukat? Igencsak messze kerültünk az Üvöltő szelektől, és ez a legkevesebb, amit mondhatok. A regényforma nem arra született, hogy a közömbösséget vagy a semmit írja le. Egy laposabb, tömörebb, komolyabb regénynyelvezetet kellene kifejleszteni”), meg hát a humora is fanyarul pompás („Ezután átvisznek a sürgősségi osztályra. Leülök az ágyra, és nyögdécselni kezdek. Ez segít valamelyest. Egyedül vagyok a kórteremben, nem kell zavartatnom magam. Időnként egy ápolónő dugja be az orrát, megállapítja, hogy a nyögdécselés jellege nem változott, majd eltűnik”, illetve: „Másnap este három óra hosszat készülődött. Miközben a szálló halljában vártam rá, saját magammal dominóztam; én voltam mindkét ellenfél. Állati unalmas volt, de azért izgultam egy kicsit.”)
Aztán, ahogy már megszokhattuk, különböző népcsoportok (jelen esetben az olaszok: „A pincér tényleg olasznak nézett ki; sejteni lehetett, hogy csupa szőr és nagy bájgúnár; mélységesen undorított”) és tudományos módszerek (jelen esetben a pszichoanalízis – idézni sem merem) is alaposan megkapják a magukét, és az „egyéb dolgoknak” (kamaszság, szerelem, egészség, élet, halál, a nemi élet sivársága, ahol azért „az ágyak általában tovább bírják, mint a házasságok”) is jut egy-egy lemondó kézlegyintés. Azt pedig, hogy miért éppen az a címe, ami, nem árulom el, mert egyrészt nem férne el ide, másrészt hogy Önök is elolvas(has)sák, és büszkék legyenek magukra kicsit, (sóhajtva, legyintve, Michellel együtt:), persze csak úgy, mint Bernard: „a reá szabott mértékben. A maga bernard-os módján.”
Michel Houellebecq: A harcmező kiterjesztése. Magvető Kiadó, Budapest, 2016.