– Mióta működik a Salisbury Kft.?
– A cég 2002-ben alakult, és 14 éve régészeti feltárásokkal foglalkozunk. Magyarországon alvállalkozóként vettünk részt a feltárási feladatokban, de a 2014–2015-ös törvénymódosítás óta a régészeti magánvállalkozások nemcsak egyes szakfeladatokat, hanem komplex feladatokat is végezhetnek.
– A régészeti szakma nagy felháborodással fogadta a törvénymódosításokat: a 30 napos határidőt, a 8 napos bejelentési határidőt és azt, hogy nem akkreditált cégek is végezhetnek régészeti feltárásokat.
– Nem érzékeltem ezt a nagy felháborodást. Jogos félelmek ugyan voltak, de miután a gyakorlatban működött a rendszer, ezek megszűntek. Harminc, régészetileg alkalmas munkanap alatt a lelőhelyek többsége feltárható, ahol ez nem lehetséges, ott a törvény lehetővé teszi, hogy a beruházó és a kivitelező ennél hosszabb határidőben állapodjon meg, s ez eddig mindig meg is történt. Ami a nem akkreditált cégeket jelenti, kétségtelen tény, ha feltárásoknál ilyen cégek végeznének el szakfeladatokat, az könnyen megkérdőjelezhetné a szakmaiságot, azonban eddig ilyen nem történt. A változás óta a viták elcsendesültek, a beruházói, a kivitelezői és a szakmai oldal is megnyugodott. Jelenleg egyensúly van, és úgy vélem, ez egy jó irányba tett első lépés.
– Nemrég megalakult a Régészeti Magánvállalkozók Országos Szövetsége (RMOSZ), amelynek ön az elnöke.
– Magyarországon korábban a legtöbb cég egy bizonyos régészeti szakfeladat elvégzésére jött létre. Az RMOSZ-t az az igény hozta létre – egyébként európai mintára –, hogy a magáncégek egyre jelentősebb részt vállalnak a régészeti feladatellátásból, ezért szerettünk volna egy fórumot, ahol az érdekeinket tudjuk képviselni. Az RMOSZ-nek 11 tagja van, benne öt akkreditált cég, valamint különböző (speciális) régészeti szakfeladatok ellátására létrejött cégek. Mi minden feladatot ellátunk, az ásatást megelőző geofizikai vizsgálatoktól egészen az adatbázisok feltöltéséig.
– Ez az új technikai irányvonal a régészetben?
– Európában olyan természettudományokat vonnak be a régészeti feltárásokba, amelyekkel új információkat lehet szerezni. A lelőhely-diagnosztika az a részfeladat, amelyik a régészeti feltárásokat előzi meg, ezzel próbálják meghatározni a terület régészeti érintettségét, illetve egy-egy lelőhely kiterjedését. Ma már belátunk a föld alá, vannak olyan műszerek, amelyek azt a fajta bolygatást, ami a korábbi időszakokban lezajlott – a talaj fizikai állapotának megváltozásával járt együtt – dokumentálni tudják. A kiterjedését, a formáját tudunk következtetni, illetve terepbejárás vagy próbafeltárás ezt megerősíthetik vagy cáfolhatják. A geofizikai módszer jóval olcsóbb, eredményei pedig egyre tökéletesebbek.
– A másik aggodalom a váratlanul előkerülő leletek voltak. De ezek szerint egyre kisebb ennek az esélye?
– A Forster Központ kezdett úgy nevezett ERD-ket (előzetes régészeti dokumentáció) készíteni, ez a fajta komplex dokumentáció kötelezővé vált a gyakorlatban, és nagyjából kizárja ennek a veszélyét.
– Franciaországban és egyéb nyugati országokban is akkreditáltatták magukat. Ott is magánosított a régészeti piac?
– Jelentős különbségek vannak a régiók között, azonban általánosnak mondható, hogy a magáncégek, amennyiben a szakmai alkalmasságukat alátámasztják, nyílt versenyben döntik el, hogy ki a legalkalmasabb a feladat ellátására. Hollandiában, ahonnan két héttel ezelőtt jöttünk haza, szigorú az akkreditáció. Ott egy XII–XIII. századi uradalmat kellett felmérnünk, és próbafeltárásokat végeztünk. Emellett Franciaország talán leghíresebb paleolitikumi lelőhelyének Lascaux-nak a feltárási projektjében vettünk részt, norvég és angol cégek közreműködésével. De sok más projekten is dolgoztunk idén külföldön. A nyugat-európai országokban a magánszektor nagyobb szerepet vállal a régészeti feltárásokban. És a modell jól működik, mivel számos problémára nyújtott választ, amelyek Magyarországon is előfordultak. Véleményem szerint a 2014–15-ös örökségvédelemben történt változások a legfontosabb problémát orvosolták, a határidők betartását.
– Korábban hallani lehetett olyan hangokat is, hogy az útépítő lobbi ki akarja túrni a régészeket.
– Ezt elsősorban az újságírók mondják… Az útépítők többnyire konstruktívak, nem tapasztalom azt, hogy ki akarnák túrni a régészeket. Magyarországon ebben a pillanatban a kijelölés a kiválasztás alapja, s hatósági árakon dolgozhatnak a területileg illetékes múzeumi intézmények, azaz senki sincs és nem is lehet presszionálva, még csak verseny sincs ezen a szinten. Szerintem ha valaki komolyabban tanulmányozná az európai struktúrákat, azonnal tapasztalná, hogy ez inkább fordítva igaz.
– Támogatnak régészeti missziókat is.
– Jó kapcsolatokat igyekszünk ápolni az egyetemekkel, hiszen szükségünk van a fiatal munkaerőre, akiket országon belül és kívül is mozgatni tudunk. Természetesen a legjobb hallgatóknak ösztöndíjat adunk. De nemzetközi projekteket is támogatunk szakmai vagy pénzbeli segítséggel. Ilyen volt a két uráli expedíció vagy az ELTE iraki expedíciója, amihez geodéziai alappont hálózatot építettünk ki.
– Jelenleg min dolgoznak?
– Az M35-ös beruházáson és az M4–M0-s régészeti feltáráson, amely több tízezer négyzetméter területet érint. A leglátványosabb része az M35-ösön volt, ahol egy honfoglalás kori temető szélét súrolta az autópálya, itt egy tíz év körüli kislány sírját találtuk meg, arany, ezüst és bronz ékszerekkel, ruhadíszekkel. De dolgozunk Ausztriában, Schwechatban vagy a már említett Lascaux–4 projekten.
– Attól lehet tartani, hogy külföldi régészeti feltárásokkal foglalkozó cégek benyomulnak Magyarországra?
– Szerintem ez a veszély nem fenyeget. Egy külföldi konkurens cégnek, amely nem rendelkezik helyi ismeretekkel, infrastruktúrával, szakemberekkel, nagyon nehéz lenne betörni a hazai piacra, figyelembe véve azt is, hogy a hazai vállalkozások jelenleg jóval olcsóbban dolgoznak, mint a külföldiek. Mindazonáltal ha tudnák tartani a szakmai színvonalat és a határidőket, valamint árban is jobbat nyújtanának, akkor még csak nem is tartanám ördögtől valónak a gondolatot.
– Valójában mi volt a gond a régi rendszerrel?
– A kiszámíthatatlanság. Nem volt tervezhető a munka, így a korábban említett nagyobb volumenű ásatások akár több évig is elhúzódtak, veszélyeztetve a kivitelezés határidejének tarthatóságát. Az árak is ennek megfelelően változtak: voltak olyan esetek, ahol az egekbe szöktek, máshol a realitás talaján maradtak. De persze általános volt a körbetartozás, mivel a múzeumoknak nem voltak olyan erőforrásaik, amelyekkel finanszírozhatták volna a feltárást, s ehhez nemegyszer felelőtlen gazdálkodás is párosult, aminek az lett az eredménye, hogy az alvállalkozókat nem fizették ki. A kijelölt szervezetek bevételként tekintettek a nagyberuházásra, nem pedig feladatként, sok esetben eladósodtak egy később várható nyereség reményében. Mindent egybevetve a 2014-es törvényi változások kiküszöbölték a legfontosabb problémákat, amelyek hatással voltak a régészetre, de szorosan érintették a nagyberuházásokat is.