– Honnan van ez a tűz, mik ennek a gyökerei az életében?
– Gyerekkorban talált meg a hivatásom, ez kamaszkorban tudatosult is bennem, de a zene szeretete mellett szinte erősebb elhívatás volt már gimnáziumban, hogy a zene lelkét, lelkiségét másokkal megosszam, másoknak átadjam. Kiharcoltam, hogy külön énekórákat tarthassak az osztályomnak: arra tettem kísérletet – először Bach János-passiójával – hogy átadjam azt a tüzet, ami a zenében van. És azóta is ezt csinálom. Nagyon sokat köszönhetek a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium tanárainak. Érettségi után, 18 évesen a Zeneakadémiára kerülve egyből megalakítottam a Teatro di Musica Kamarazenekart – körülbelül kétszáz embert szedtem össze a csábító ajánlattal: akar-e ingyen zenélni? A gimnáziumnak komoly művészi háttere volt: Lukácsi Huba híres irodalom- és színjátszószakköre (Latinovits Zoltán is az intézmény elődjébe, a József Attila Gimnáziumba járt), és egy gyönyörű díszterem, ahol koncerteket tarthattunk. Rendes bérletet hirdettünk, visszajártam a régi iskolámba koncertezni. Nagyon hálás vagyok Párdányi Miklós (akkori) igazgató úrnak, aki ilyen formában is támogatta a művészetet.
– Tehát nem értékek ellen, hanem értékekért lázadt kamaszkorában? Őszi programsorozatukban például Beethovent korának lázadó rockereként mutatják be a fiataloknak.
– Egyáltalán nem antagonisztikus ma az értékek lázadásáról beszélni! Materiális világunkban relativizált a szellemi érték – ez közhely, de valóság. Ez a relativizmus okozza a nyugati világ nagy válságát. Leszűkült a konszenzus kultúránkra és művészetünkre. Ha fölsorolunk vallást, becsületet, önfeláldozást, szolidaritást és művészetet, mondjuk Bachot és Mozartot, utóbbiak lesznek a leginkább elfogadott közös nevezők. Az egyetlen, amire egy melós és egy felső vezető is azt mondja: érték. Erre szűkült le a nyugati értékpiramis, de ebben lehetőséget is látok. A művészet az utolsó, közös fogódzópontunk; nagy zeneszerzőink érdemeit az is elismeri, aki esetleg nem hallgatja őket. Neveltetésünkben benne van, hogy ez érték és fontos. Azt szeretném: ne csak a neveltetésünkben legyen benne, hanem élő találkozásunk legyen mindezzel! Találjunk rá a gyökereinkre, találjunk rá arra, ami összeköt minket! Szakterületem a művészet, itt van erre lehetőségem. Hogy lesz-e vallási vagy morális megújulás a világban, nehezebb kérdés. Az én feladatom, hogy – elsősorban itt, Magyarországon – a fiataloknak, eljövendő generációknak nyújtsak olyan fogódzót a múltjukhoz, ami a jövő záloga lehet. Patetikusan fogalmazok, de őszintén hiszek benne: ez az utolsó szalmaszál, hogy saját magunkat megőrizzük.
– A zene intellektuálisan támadhatatlan. Azon lehet vitatkozni, mit jelent a Szentírás egy mondata, de hogy egy passió mit közvetít, azon nem lehet. Vagy önök szakmailag vitatkoznak rajta?
– Lehet arról vitatkozni, ki fontosabb, ki a kevésbé fontos szerző, vagy melyik darab a sikerültebb. De mindennek az idő és a közönség szeretete dönti el a helyét az értékpiramisban. Nekünk, előadóknak van is egy olyan felelősségünk, hogy bemutassunk a közönségnek kevésbé ismert szerzőket. Így vagyok például Jean Sibeliussal, aki máshol sokkal népszerűbb, mint Magyarországon. Nálunk az elmúlt száz évben a német orientációjú zene lett népszerű, a franciák vagy az északiak háttérbe szorultak. Kocsis Zoltán is ezen dolgozott, nagyon sokat tett azért, hogy megerősödjenek a magyar repertoárban a francia szerzők. Azon valóban nehéz vitatkozni, mennyire értékes egy passió, vagy van-e helye a világban. Ez az utolsó szentség, ezt még nem kérdőjelezte meg senki.
– Mert nem lehet intellektuálisan hozzáférni, mint egy szöveghez…
– Hozzáteszem: a valláshoz sem lehet. Csak a vallás az évszázadok alatt kialakult intézményrendszerek miatt sokkal nagyobb támadási felületet adott. Ezt a támadást a különböző forradalmak vagy intellektuális változások végre is hajtották, a totális rendszerekben pedig tetőzött ennek megsemmisítő volta. A vallás potenciálisan ledöntendő bálványként volt exponálva. A művészet, hála istennek, megúszta. Az összes totális diktatúrában, a francia forradalom őrjöngése alatt, minden korban volt művészet, még Sztálin elvtárs is vette a fáradságot, hogy megmondja a művészeknek: alkossatok remekműveket! A pópáknak nem mondta: térítsetek sok lelket a hitnek! Inkább lerombolta a templomokat. A művészet helyzete kivételezett, ezzel együtt az emberek mindennapjainak az úgynevezett magasművészet – amiről szintén nehéz vitatkozni – nem biztos, hogy részét képezi. Nem is biztos, hogy kell. De hogy legalább az ünnepeiknek részét képezzék, az nagyon fontos. Ehhez nincs más út: élményszerűen kell találkozniuk a művekkel. Én akkor fogom örömmel fölismerni saját gyökereimet, saját hovatartozásomat, ha fölismerem a hasonlóságot. Magamra ismerek az őseimben, a szokásokban, egy gesztusban. Meg kell teremteni a lehetőséget, hogy a hallgatóság a saját arcát ismerje meg a zeneművekben. Ehhez minden eszközt meg kell ragadni, amit a művészetek ötvözése lehetővé tesz! Nem csak arról van szó, hogy zene, kultúra, művészet egy kikapcsolódási forma. Sokkal ősibb dolog ennél. Nem válik külön. Ma a Stonehenge-t vagy a piramisokat művészeti alkotásként szemléljük, pedig ezek vallási és tudományos alkotások voltak. A passió is funkcionális, vallási műalkotás volt, amely művészetté nemesedett. A művészet jelentősége nemcsak a szabadidő eltöltésében, hanem az önazonosságban keresendő. Most sem azért megyek el a templomba, hogy Istennek tegyek egy szívességet. Hanem, hogy végrehajtsam a szent szertartást, ami az emberek együttlétével, a misztérium közös megtapasztalásával válik lehetővé. Ez a közös misztérium van ott a koncerttermekben is, amikor a zene olykor megállítja a levegőt. Itt is megtörténik az átváltozás. Föl kell emelni a szívünket. Ahogy Liszt Ferenc is vallotta: Sursum corda.
