Turczi István A fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei című legújabb verseskötete címekkel vagy számokkal nem jelölve ugyan, de mégis ciklusokra tagolható. A hangnemváltás mellett ebben fogódzót adhatnak Für Emil néha dupla oldalt elfoglaló rajzai: mintha a határ ott lenne, ahol ezek a nagyobb – ám sajnos a kemény borítójú könyv szoros kötése miatt – kénytelenül csonkuló illusztrációk jelölik.
A felvezető két vers átokvágyó s megkeményített hangú világa után így fordulhat más irányba az első „ciklus”, amely talán röviden egy összegzést készítő lírai én személyes hálózataiként lenne leírható. Szépen kirajzolódnak a különböző módokon és hangsúllyal szerepeltetett elsődleges, másodlagos, harmadlagos és negyedleges kapcsolatok. Csupa olyan név és alak tűnik fel – a mottókban, verscímmé hidratálva, versszöveggé folyatva, intertextusként vagy hangulati elemként –, akik valamilyen módon hatottak vagy hathattak Turczi István költészetére vagy magára Turczi Istvánra.
Ez persze sok más lírikusról is elmondható lenne, de ha igaz a sejtésünk, akkor a megidézett ők – Pilinszky Jánostól, Erdély Miklóstól, Petri Györgytől kezdve Jean Genetig, Friedrich Dürrenmattig vagy Maldororig – nem most hatottak, nem ennek a könyvnek a készülése során fejtettek ki ihlető impulzusokat, hanem időben szellősebben, térben tágasabban: az eddigi élet és életmű során volt szerepük.
Ebben a ciklusban a számbavétel és az összegzés fontossága, az egymás mellé rendezés aktusa kapja a fókuszt, nem pedig a rendszerezés mikéntje és kifutása. Olyan rendezés ez, mint mikor valaki megáll a könyvespolcával szemben, végigfut a tekintete a címeken, a neveken, levesz egy-két könyvet, beleolvas, megáll, visszarakja, és engedi tekintetét tovább siklani a gerinceken. S ha ez a könyvespolc maga a szerzői életmű referencialitásaiban tovább élő világirodalom, akkor ennek a gesztusnak a fontosságpontjai is máshová kerülnek. Hálával elköszönnek, hogy aztán letisztultan indulhassanak tovább.
A második és a harmadik, rajzokkal tagolt „ciklus” ennél kevésbé karakteresen választható el egymástól. Mintha keresné a hangot, a megszólalás mikéntjét, ingázik érett létösszegzés és öreges szentimentáliák között, nemcsak a feltételezett ciklusokon, de érzésem szerint néha egy versen belül is átpislogva, átpislákolva. „Félek. / Mióta bejöttek szobámba melegedni a fák, szűkösen vagyunk. / … / Ágyamtól görcs állt derekukba, és / a postás motorja halálra ijesztette őket.” (Barátság)
Ez mégsem esetlen, hiszen Turczi könyve csendesebb líra, ahol a vegyületek izgalmasabbak, mint a közönség előtt hangosan szavalt költemények tiszta képletei. S nemcsak izgalmasabbak, hanem esendőbbek is, kiszolgáltatottabbak – egymásba áttűnő kereséseikben – és emberibbek is. Ahogy az ember lehet a lírai én hangja mögött, ahogy a lírában megszólaló keresi új líranyelvét és -nyelvtanát.
Hogy aztán elérjünk a következő „ciklus” tisztább képletéig, a keményebb megszólalású, rövidre vágott sorainak retorikájában céltudatosabb, grammatikai tagolástól és jelektől megpucolt tagolású férfiversekig: „ha nem akarod hogy én is / pucéran másszak az élet fájára / gyújts rá és vasald ki az egyenruhám” (A 22-es csapdája).
E rövid blokk számomra nagyon is szerethető versei után megint váltunk, kétszer is, ismét egymásba mosódott hangulatokat és azok szemelvényeit kapjuk: néha a filozofálás győz – és kérdez, megállapít, kijelent –, máskor meg a melankólia, amely súlya alatt a vers tárgya elszakad az intellektustól, a kontempláció tárgyává változik.
Így áll össze e kötet, egy alkotói életmű átmeneti fázisának keresgélő dokumentálásaként – ahogy tulajdonképpen a címe is jelezte már előre.
(Turczi István: A fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei, Scolar, Budapest, 2016.)