Bizony, sokszor megfordul a fejemben, miért nem lettem inkább költő. A költő ugyanis vátesz – vagy ha nem, legalább sok oktalanságot, mit az élet feldob, jóvátesz. A költő az Költő, a költő az státus, a költő lánglelkű, a költőnek mindent szabad, amit másnak nem.
A költő – mint például Ady Endre – naponta négy liter bort iszik, meg üveg pálinkát, száz cigarettát szív, és veronállal alszik el – mégis szeretik, tisztelik, imádják, zöld paplanos ágyba fektetik, és örülnek, amikor másnap reggel felkel. Mert ő költő. Mindent szabad neki, amit nem szabad másnak, amit nem szabad például a prózaírónak.
A vátesz duhaj és önpusztító, mégis szeretik és tisztelik
Pedig bizony én is költőként kezdtem – mint mindenki, teszem hozzá. Úgy költöttem a rigmust, faragtam és szőrtelenítettem a verslábat, hogy öröm volt nézni. A tanító nénim még Fodor Sándornak, a Csipike szerzőjének is elküldte a verseimet. Igaz, ő prózaíró volt, de értett a vershez is, meg szerkesztője volt a Napsugár című gyereklapnak, jó kezekbe került. Tüneményes ember lévén kedvesen válaszolt, a nyilvánvaló botorságokat nem emlegette fel, a kisszámú erényt kiemelte, megdicsérte.
Aztán kilencéves koromban lehozta egy versemet a Brassói Lapok. Még csak nem is különösen büszkélkedtünk vele, természetes volt, hogy a gyermek költ, me’ költő. Fogmosás közben is költöttem, édesanyám gondosan lejegyezte. És bármiről tudtam írni verset. Felírtam egy papírra: vers, egy másikra: mese, és írtam mindkettőt, de verset könnyebben. Költőallűrjeim nem voltak: magamtól voltam sovány, hajlott hátú, köhécselős, zavaros tekintetű ábránd.
Aztán történt valami. Asszem, minden egész eltörött, a világ varázstalanítva lett, vagy valami ilyesmi. Egyet sírtam, és prózát kezdtem írni. Nem az én dolgom megítélni, milyet, de mivel van még bennem néhány szemernye költői öntudat és váteszpihe, megmondom: elég jót. De valahogy nem az igazi… Rutin lett, néha munka, kötelesség, pénzt keresek vele vagy általa. Professzionális, azt hiszem, így mondják azok, akik soha nem szagoltak bele a költészet bódító virágcsokrába. (Költőkoromban az ilyen képekért felpofoztam magam.)
Szóval prózát írok, és csak néha-néha, szanaszét indokolt esetben verset. Akkor is főleg disznóságokat. Limerickben verhetetlen vagyok, már ha szilveszterkor kell benne frappánsan évet összegezni, vagy valakivel csúfolódni kell. Egész kötetnyi van belőlük, ha a hőseik meglátnák őket, felakasztanának, mint Villont. De titkolom (-tam, eddig). Vagy pediglen hosszú lélegzetű nagyverseket írok, amelyeket aztán beillesztek a prózámba, és teremtek gyorsan egy szerkesztőt, aki apró darabokra szedi és agyongyalázza őket. (Azért van szükség erre, hogy ne más tegye meg, ugye. Magamtól nem fáj olyan nagyon a pofon.) Aztán van egy disznó versem, az a címe, hogy Családi pör. Nem is merném idézni. (De rá tudnak keresni.) Arra büszke vagyok.
Úgyhogy amikor megjelent (a Kalligram hozta le), el is viharoztam a Koppány utcai Tescóba, hogy ott az újságosnál vegyek a lapból vagy kétszázat, osztogatni, felvágni vele, ahogy szokás. És én, a rutinos, vén prózaíró róka akkor, ott megint költőnek érezhettem magam pár percig, és nem tudtam megállni, hogy ne azt tegyem, amit tettem: odaléptem a pult mögött búslakodó hölgyhöz, és hangosan, jól hallható-ércesen megkérdeztem, tartanak-e Kalligramot. Tartottak. Na és hol van? Ott lenn, ni, mutatta a hölgyike. Hány van? – öblögettem a szót. Öt. Több nincs? – néztem nagyot. Nincs. (Kicsit furcsán visszanézett.) Úgy éreztem, adnom kell valami magyarázatot, hogy miért akarok ipari(bb) mennyiséget vásárolni, ezért ezt mondtam: Tudja, drága, én költő vagyok, biggyesztettem le az ajkam, mint egy Lord Byron, és azt mondják, megjelent a versem a lapban… De előbb meg kell néznem, tényleg benne van-e, mert csak akkor veszem meg! (Ez a második mondat csak a teljesség kedvéért van itt, az elsőben van a lényeg.) Amikor azt mondtam, „tudja, drága, én költő vagyok”, meg hogy „megjelent a versem a lapban”, hát akkor, kérem, olyat éreztem, ami jobb volt akárhány regény eladásánál. Hogy ez a finom, kicsi fehérnépecske most engemet költőnek hisz, azért. Azért IS. (Pedig nyilván csöppet sem érdekelte, gondolom, megvolt a véleménye a költőkről, nem tudnak megszerelni egy elromlott csapot, és a munkahelyükön… nincs is munkahelyük.) Igen, az volt az én néhány nagy percem az élet színpadán.
Ha költő lennék, a mai nap ünnep lenne. (Miért, van olyan, hogy a prózászat – prózaírászat – napja? Na ugye, hogy nincs.) És valójában: minden nap ünnep lenne. De a mai nap végképp. Kedves költők, költőaspiránsok és olvasók (jó, prózaírók is): boldog költészet napját!
