Joseph Heller így elmélkedik az Öregkori önarckép című könyvében, mikor témát keres: „Egy regényíróról szóló regény szóba sem jöhet, passz, olyan kategória, amelyet máris majd szétfeszít az egyre duzzadó számú (…) publikált szerző tömérdek irománya. Nem, ki van zárva. Mint ahogy az is, hogy valamilyen zsémbes egyetemi vagy középiskolai tanárról írjon, aki irodalmi ambíciókat dédelget…” Ez jutott eszembe (Már megint egy szürke tanárról szóló regény… micsoda újdonság!), mikor kézbe vettem John Williams könyvét, és elolvasgattam az ajánlásokat a hátlapról (ahol pedig maga Bret Easton Ellis és Tom Hanks is megszólal – már akkor tudnom kellett, illett volna, hogy nagy hal akadt a hálómba). De milyen az ember: a megcsillanó borító, a bombasztikus ajánlók és a tény, hogy a könyv címe egy név (még ha – a könyv olvasása előtt – beszélő névnek is elmegy) igencsak meghatározza az előzetes befogadóihorizont-felrajzolást; aztán pedig könyv legyen a talpán, amelyik át tudja ezt írni.
John Williams Stoner című könyve át tudta.
De nem csak át tudta, hanem teljesen újra is tudta írni – az előzetes várakozásokból kialakult, hevenyészett képet darabjaira szedte, még a helyét is sóval hintette be, és helyette megteremtette az egyik legerősebb atmoszférájú könyv képét, melyet az utóbbi időben olvastam. Egy könyvet, amelyik olyan látszólagos könnyedséggel valósítja meg a minden író által áhított, visszafogott leírásból táplálkozó, minimális eszközrendszerrel összehozott, saját életet élő univerzum-teremtést, mint kevés másik. (Jó volna, ha a lehető legpontosabb szavakkal tudnék írni róla, és nem mennék el az ömlengés irányába – hogy cselesen magából a könyvből idézzek, ezt kéne megvalósítani: „A stílus elegáns, a tárgy iránti szenvedélyt az értelem hűvössége és világossága ellensúlyozza.”)
De haladjunk sorjában. A könyv ötven év késéssel érkezett meg Magyarországra: első, amerikai kiadása 1965-ből való, és akkor alig 2000 példányt adtak el belőle, noha a kritika igen jól fogadta. 2003-ban és 2006-ban aztán újra kiadták, Anna Gavalda 2011-ben lefordította francia nyelvre, és azóta töretlenül szárnyal. Azt is mondhatnánk, szerencsésen alakultak így a dolgok. Mert hogyha nem sokkal az amerikai kiadás után jelenik meg magyarul, óhatatlanul össze kéne olvasni a korabeli magyar viszonyokkal, melyek alól egyetlen önmagában létező teremtett világ (és fordítója) sem mentesítheti magát, és a recepció jó részét a magyar korba-helyezés (is) foglalkoztatná. (Lásd a toporgást a Zabhegyező körül.)
A kötet választott témája tényleg nem túl újszerű: egy első generációs értelmiségi, William Stoner egyetemi tanár életét mutatja be, és mint megtudjuk, a valóság sokszor keresztezi a fikció útjait, mert maga John Williams is hasonló pályát futott be. Nem a témaválasztás adja tehát a könyv újdonságát és nagyszerűségét – hanem a stílus, a sodró, mégis szikáran visszafogott mesélőkedv, az az egészen rendkívüli módon pontos írásmód, amelyik egyetlen problémát sem hagy felboncolatlanul, hanem szinte szenvtelen egykedvűséggel (amely a könyv hősét is jellemzi, de sohasem idegesítő mértékben) bontja atomjaira azt és írja le a leggondosabban megválasztott szavakkal, anélkül, hogy bármiféle állásfoglalásra vetemedne – ezt bölcsen meghagyja az olvasónak, és az olvasó lépten-nyomon állást is foglal, ítéletet zönög, elborzad, gyönyörködik, egyszóval ilyen olvasós dolgokat művel: játszik.
Ebben a leírt élettörténetben nem történik semmi különös, mondhatnánk, ha a mi életünk külső szemlélő számára megmutatkozó eseménytelensége saját magunknak nem lenne néha rettenetes teher, máskor – ritkábban – gyomorszájon vágó öröm: a tehetséges parasztfiú szinte véletlenül a Missouri Egyetem angol tanszékére keveredik, ott marad tanárnak, megnősül, de rosszul választ társat, ezért egész életében keservesen (de krisztusi, már-már idegesítő nyugalommal) fizet, kicsit későn, de annál nagyobb intenzitással rátalál az „igazi” szerelem egyik tanítványa személyében, akitől az egyetemi és társasági élet intrikusainak mesterkedései nyomán kényszerűen elszakad, helyi jelentőségű harcai vannak az oktatói kar tagjaival és hallgatóival, lányától is eltávolodik, könyvet ír, tanít (talán ez a legfontosabb!), rákos lesz és meghal. Ennyi. És mégis jóval több ennél.
Olyan az egész, mintha valami sötét tónusú, alaposan átgondolt, és nem csak a kasszára gyúró amerikai filmet néznénk, amelyik mellett az Internet Movie Database-en azt a műfaji besorolást olvashatjuk: Drama. (Amúgy készül már a film belőle, természetesen.) Egyetlen hamis hang sincs benne, a történet tempója ideális a befogadáshoz, minden egyes mondata remek (külön kiemelném a fordító, Gy. Horváth László munkáját), és nem csak az első generációs értelmiségiek beilleszkedési nehézségeinek és örömeinek krónikája, hanem az egyik leginkább eltalált és hűvös visszafogottsággal szórakoztató látlelet az irodalom mibenlétéről, a rossz házasság pokláról, a nőkről, a háborúról, a karrierről, az egyetemi intrikákról, egyáltalán: a lét ennél pontosabban meg nem nevezhető, de minden gondolkodó ember által érzékelt szomorúságáról.
A szerelem leírásában minden a helyén van ahhoz, hogy a dráma katartikus erővel szakadjon rá az olvasóra, és komolyan mondom, még a tanszéki csatározás leírása is izgalmasabb, mint egy thriller vagy akciófilm (ha már Amerikánál tartunk). Párhuzamot nem is tudnék hirtelen találni, talán a már említett Joseph Heller Valami történt című könyvében olvasható a férfilélek hasonlóan pontos analízise, de ott több a humor és a játék – ez a könyv komoly, de nem komolykodó, drámai, de nem ripacs, és egészen elementáris erővel kavarja fel az olvasót anélkül, hogy akár egyetlenegyszer is a hatásvadászat olcsó mezejére tévedne.
Egy-egy mondattal, jól megválasztott szószerkezettel képes teljes világokat és érzeteket leírni – ehhez másnak oldalak kellenek. (John Williams szerintem ezt a recenziót is egyetlen mondatba tudná foglalni, és mégis benne lenne minden lényeges állítás). Nézzék csak: „A padlót festetlen, átabotában lerakott, kortól recsegő deszkák alkották, réseiből folytonosan szállt a por, amit Stoner anyja napjában egyszer visszasöpört.”; A téma (ti. az első világháború) állandó érdeklődés tárgya volt az idősebb diákok között; azon tűnődtek, milyen szerepet fog játszani ebben az egészben Amerika, és kellemes borzongással gondoltak bizonytalan jövőjükre.”; „Sok férfihoz hasonlóan, akik nem tekintik teljesnek sikerüket, rendkívül hiú volt, és el volt telve önnön fontosságának tudatával.”; „Így azután, mint már oly sokakkal megesett, nászútjuk kudarc volt, ám ezt még önmaguknak sem ismerték be, és csak sokkal később ébredtek rá e kudarc jelentőségére.”; „Mint minden szerelmes, sokat beszéltek önmagukról, mintha ezáltal megértenék a világot, amely lehetővé tette őket.”; „…mégis nyitott volt a világra, amelyben haladt, és lelt benne némi örömet.”; és végül: „Így hát esténként, ha csak néhány percig is, csöndesen beszélgettek, mint régi barátok vagy kimerült ellenfelek.”
Egyszerű, pontos és lényeglátó mondatok. Ilyen az egész, (mégis) színtiszta irodalom, ami azt állítja, amit, nem homályosít, nem árad, nem tobzódik, hanem nyugodtan megfigyel, analizál és leír, és a leírásból összeálló kép az egyik legmegrendítőbb könyvvé lesz, amely az utóbbi időben megjelent.
John Williams: Stoner. Park Könyvkiadó, Budapest, 2015.