Kevesen tudják vagy tudatosítják, hogy a politika művelői körében azok képesek kialakítani eredeti vagy következetes, esetleg vitára indító szemléletet, akik olyan szakterületről származnak, amelyen a műszaki, a természettudományos vagy a matematikai gondolkodásmód, logika, rálátás a meghatározó.
Kevesen vannak ilyenek és általában elvéreznek a jogászok és a filoszok, legújabban a politológusok tengerének zátonyain, akik azonban az egész társadalmat képesek ilyen zátonyok felé irányítani. A társadalom azonban inkább a természettudományos szemléletet tartja mérvadónak. Ki az erősebb, ki a vonzóbb, ki a határozottabb, ki a szavahihetőbb, ki az eredményesebb, ki teremt biztonságot és a többi.
Csóti György villamosmérnök az egyike azoknak, akik áttévedtek a műszaki tudományok egyértelmű világából a közélet szövevényes területére. Ez a nagy lépésváltás csaknem harminc éve történt. Vele először Budapest peremén, az Adyligetben Olajos Csaba MDF-alapító jóvoltából találkoztam, nem sokkal az Amerikai Egyesült Államokból való tizenöt hónapos tartózkodásom letelte utáni hazatérésemet követően, valamikor 1989 decemberében vagy egy hónappal később. Ez már történelem, hiszen akkortól eltelt egy emberöltő. De mi változott azóta? Erről szól a Csóti-mű.
A könyve olvastán szerintem semmi sem változott, de ha mégis, akkor rosszabb a helyzet, de mégsem rosszabb, mint korábban. Akkor, 1989 decemberé-ben, 1990 tavaszán még örülhettünk a kommunista rendszer megszűnésének. Én legalábbis örültem, hiszen az állambiztonsági rendőrség kihallgatószobáit, börtöneit mintegy százhúsz hónapig végiglátogattam, ezt követően pedig parlamenti képviselő lettem Prágában.
Miniszter nem lehettem, mert ezt az akkori Csehszlovákia rendszert változtató tanácsa, amelynek vétójoggal volt része a kommunista párt küldöttsége, megakadályozta – ezt az én rendszert változtató harcostársaim zokszó nélkül tudomásul vették. De mi változott a térségi, nagytérségi, kontinensi vagy interkontinentális viszonylatban? És mi változott az értékrendben?
Annyi változott, hogy ma már nem igazán ildomos az Európai Unió keretei között emlegetni az 1947-es (februári) párizsi békeszerződést, még ha az Európai Unió ennek minden vonatkozását, az 1957-es római szerződést megelőző időszakból doktrínaként elfogadja, tehát a magyarok csehszlovákiai teljes jogfosztottságát és annak a máig ható következményeit is (noha az EU-ban nincs megkülönböztetés, de a behozott megkülönböztetéseket szentnek és sérthetetlennek tartják).
Csóti elmélkedésgyűjteményének nemzetpolitikai szempontból legérdekesebb része az 1990-es években Magyarország és a szomszédos államok között megkötött alapszerződésekkel foglalkozik. Ez a rendszerváltoztatást követő magyarországi külpolitika és a magyar nemzetpolitika legsebezhetőbb része. Nem saját hibájából, de saját felületességéből adódóan mindenképpen. Csóti György ezt nem befolyásolhatta, de a megnyilatkozásaiból érezhető, hogy nem hagyta őt érintetlenül.
Főleg a magyar–ukrán alapszerződés, amiről tudjuk, hogy úgy írták alá, hogy a szöveg végső változatát sem az akkori külügyminiszter, sem a kormányfő nem olvasta el. Ezek után a parlament külügyi bizottsága alelnökének nem kell mentegetőznie, főleg akkor, ha az 1995-ben hivatalban lévő magyarországi kormányfő kinyilatkoztatta: hajlandó egy üres papírlapot aláírni alapszerződésként Szlovákiával, ha ez a NATO-tagság feltétele.
Az utána következő alapszerződés Magyarország és Románia között szinte ezt igazolta. Mindezek után csak szurkolhatunk Csóti Györgynek, aki még hisz a nemzetpolitikában, hogy bejöjjön neki. Akkor nekünk, a nemzetnek is bejön.
Csóti György: Magyarok Európában – Egy nemzet küzdelme az ezredfordulón. Kairosz Kiadó, 2018.