Nem vagyok olyan szerencsés, hogy személyesen ismerhettem volna Lázár Ervint, mégis a legjobb ismerősöm a magyar panteonból, hiába nem tudok róla negyedannyit sem, mint Komáromi Gabriella, aki ez idáig az egyetlen monográfiát írta róla Lázár Ervin élete és munkássága címmel.
Én is ugyanúgy mesélem a fiamnak A Négyszögletű Kerek Erdőt, a Gyere haza, Mikkamakká!-t, a Bab Bercit, a Manógyárat, ahogy apám mesélte nekem: nevetve, csodálkozva, önfeledten. Ervin bácsi valamiféle távoli rokon minálunk, aki néha betér s eldörmög valami bölcsességet a nagy bajusza alatt, amitől helyükre kerülnek a dolgok. Egyszer még bábjátékot is készítettem A zöld lific meséjéből, persze hozzá kellett toldani ezt-azt, hogy kijöjjön az ötven perc, kapott mindegyik kedves szörnyeteg egy külön dalt, a mumus, a konkó, a bákász, meg maga a zöld lific is. A fölsorolás csak az íz miatt, hogy Lázár Ervin már többek által említett névadó-karakterformáló zsenijét érezhessük. Akiben nincs kutatóhajlam, csak egyszerű meseolvasói attitűd, az nem is gondolkodik azon, honnan jön egyik-másik, hogy a pomogácsok Pomogáts Béla, konkóék meg majd mind szerepelnek a néprajzi lexikonokban. Azt hiszi, amit magam is hittem éveken keresztül: hogy ezeket mind a mesélő találta ki. És tényleg ő is találta ki, csak mivel a semmiből nem lesz semmi, ezért igénybe vett hozzá némi asszociációs láncolatot.
Ervin bácsinak volt még pár különleges képessége. Gyerekmeséi mindegyike felnőtteknek is élvezetes, és felnőttmeséi egy részét is el lehet mondani gyermekeknek. Ne tessék velem vitatkozni, a fiam úgy kacag a szembejövő emberen, akinek hol krumplifőző a feje, hol nincs is feje, mintha csiklandoznák.
Eljátszódhatunk mi is, akárcsak mesélőnk, hogy hová is tegyük e történeteket. Eszünkbe juthatnak a zseniális és tragikus Danyiil Harmsz Esetek című írásai, az abszurdot nemzeti kincsükké emelő cseh irodalom egésze, de a zen koanok és a székely–magyar népmesék évezredek alatt letisztult, fényessé párolt bölcsessége főképpen.
„A nap nem tesz különbséget” – szól a Gyere haza, Mikkamakka! második mondata. Ez a mondat bármilyen vallás híveinek bármelyik templomában elhangozhatna mint szent szöveg. Szállóige is máskülönben, ahogyan az is, hogy „Jönnek a pomogácsok!”. És a mellett a tény mellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a kilencvenes években hány ábrándos szemű süldő leánynak volt a beceneve Maminti. Érdekes módon legényeket nem becéztek Mikkamakkának és Vacskamatinak, ellenben a „csavargókülsejű egyén” titulust előszeretettel alkalmaztuk egymásra bizonyos körökben.
És ha egyszer egy irodalomtörténész megállapítja, hogy Mikkamakka Mika Waltari remek finn íróról kapta a nevét, én megeszem a kalapomat, amit Ervin bácsi feltehetően mosolyogva fog végignézni onnan, ahol most van, és ahova remélhetőleg mindnyájan kerülünk.