Egy hely hangulatát, a róla kialakított képet gyakran nagymértékben meghatározza vagy árnyalja minden történet, amely hozzá köthető. Izgalmasak a jelen többnyire rövid életű történései is, de a régmúltból fennmaradt mesetöredékek, legendák még inkább működésbe hozzák az ember fantáziáját.
Így van ez Békéscsabán is, ahol egy régi nemesi család tragikus, ám mégis hősies életének csak nyomokban maradt fenn az emléke: az Ábrahámffyakra egy-két helynév (kastély, illetve Ábrahámffy utcák), néhány nem pontosan azonosított lelet, valamint az azóta is kóborló szellemúrnő foszlányos legendája utal homályosan. Sokakat foglalkoztat a kérdés: mi lehet mindebből az igazság? Pozsgai Zsolt friss drámájában választ adott a kérdésre – vagy legalábbis megkísérelt egy hihető változatot elénk tárni.
A lengyel politikus nem védené a védhetetlent
A Kovács Edit által hiteles árnyaltsággal megformált Ábránfy Katalin, férje hősi halála után, bezárkózva él kastélyában, lányát a wittenbergi kolostor nevelőire bízva. A környéken emiatt csak Szellemúrnőként emlegetik – ő mindeközben a reformáció tanait tanulmányozza, sőt leveleket küld Luther Mártonnak. Anyai megérzése vagy a hozzá így is eljutó kósza hírek miatt azonban egy nap hirtelen befogat, és hat nap alatt Wittenbergben terem, hogy lányát kiszabadítsa a kolostor fogságából.
Mint kiderül, igaza van: Zsófiát (Papp Barbara) súlyosan bántalmazzák mind testileg, mind lelkileg, mi több: épp indítanák a pápai udvarba, hogy ott aztán több társával együtt ágyassá váljon. A kemény jellemű asszony, oldalán a hirtelen természetű Benedekkel (Balázs Csongor) – aki talált parasztfiúból az anya tanácsosává, tiszttartóvá lépett elő – kiköveteli, hogy a már felesküdt apácalányt elengedjék. (A darab során az ő változása a leginkább tetten érhető, jelentésteli átalakulás.)
Hozzájuk társul az intézmény vezetője is, Auglen esperes (Bartus Gyula érzékeny alakításában), aki döbbenten szerez tudomást a tényekről, és az éj leple alatt hazaszöknek Magyarországra. Az elnéptelenedett vidéken az ő udvarházuk jelenti majd a lutheri tanok terjedésének egyik fontos gócpontját: megjelenik Sylvester János (Tege Antal), az úrasszonnyal beszélgetnek az evangélium fordítási munkálatairól, míg Zsófia Benedek segítségével a zsoltárok magyarításán ügyködik.
Auglen esperes a helyi katolikus pappal igyekszik a vallást belülről megreformálni, Katalin asszony templomot épít, saját energiáját sem kímélve, a két fiatal pedig összeházasodik. Ezt a szertartást szentségteleníti meg egy örökségét követelő, kitagadott rokon, aki egyébként kettős kémként működik.
A konfliktus – már Ábránfy Emil (Katkó Ferenc) pusztítóan erőteljes jelleméből adódóan is – feloldhatatlan, a tragédia elkerülhetetlen: bosszúból, hogy nem jut hozzá a pénzhez, embereivel megöli az esperest, és felgyújtják az udvarházat, amely porig ég, a család nőtagjaival együtt.
Az előadás a meglehetősen nagy idő- és térbeli távolságokat könnyedén kezeli, a jelenetváltások tiszták, érthetőek. Több alternatívát kínál a nézőnek az akár szellemi, akár jellembeli értékekkel való azonosulásra.
Noha a reformáció ügyét egyértelműen felvállalja, felvillantja azt a lehetőséget is, hogy hűnek lehet maradni a katolicizmushoz, sőt együtt lehet élni békében az egyes felekezeteknek, segítve egymást törekvéseikben. Alapvetően nem a nézetek állnak egymás ellenében, hanem a teremtő szándék, illetve az emberi lélek alján lappangó aljasság.
