Jó példa erre a szerkesztésmódra és alkotói attitűdre a brit szerzőnek a Scolar Kiadónál nemrég megjelent, A gyermektörvény című regénye. A mű Fiona Maye felsőbírósági bíró életének néhány meghatározó eseményét követi nyomon. Az 59 éves, szakmai és magánéletében egyaránt sikeresnek mondható nő hirtelen több fronton is válsághelyzetbe kerül: férje, akivel egyébként évtizedek óta tökéletes, harmonikus, házasságban élnek, engedélyt kér tőle, hogy kalandba bocsátkozhasson egy fiatalabb nővel. És ha ez még nem lenne elég, épp ekkor kerül Fiona elé egy nagyon nehéz ügy. Egy okos, tehetséges fiú vallási okokból nem hajlandó alávetni magát egy életmentő kezelésnek. Mivel még nincs 18 éves, a bíróságnak kell döntenie arról, lehet-e joga ahhoz, hogy lemondjon az életéről.
McEwan rendkívül rafinált módon építi fel a cselekményt, aminek következtében mesteri módon kapcsolja össze a regény két, egymástól látszólag teljesen független szálát. Az elbeszélés egyes szám harmadik személyben történik, ez azonban nem ad objektivitást a történteknek, a szerző ugyanis ettől függetlenül Fiona szemszögét hangsúlyozza túl, az ábrázolásmódot teljes mértékben az ő belső világa, gondolatai határozzák meg. Mintha ez a fajta elbeszélésmód a bírói döntéshozatal látszólagos objektivitásának leleplezését szolgáló metafora lenne: a szigorú, semmilyen ponton nem támadható ítélet rendkívül szabatosan megfogalmazott, hivatalos szövege ellenére is biztosak lehetünk ugyanis abban, hogy ez a döntés egyáltalán nem nélkülözi a szubjektivitást.
Fiona ugyanis a gyorsabb döntéshozatal érdekében helyszíni kihallgatást rendel el, és meglátogatja a kórházban a fiút. Kettőjük drámai találkozása pedig egy szinte már festményre illő, álomszerű jelentben teljesedik ki: a fiú előveszi a hegedűjét, eljátszik egy dallamot, az ágya szélén ülő szigorú bírónő pedig kilép a szerepéből, és énekelni kezd. Fiona ettől kezdve – bár szakmailag továbbra sem lesz támadható – hosszabb-rövidebb időre rendszeresen átlépi majd azokat a határokat, amelyeket a társadalom elvárásai határoznak meg neki. Ez elkerülhetetlenül tragédiához vezet, ám házasságát pont ez a magatartása menti meg.
McEwan rendkívül nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy műve szakmai szempontból teljes mértékig hiteles legyen. Ennek érdekében több bíróval, jogásszal is konzultált, számtalan iratanyagot áttanulmányozott, a regényben megfogalmazott ítéleteket pedig neves bírók korábban meghozott ítéleteinek érvrendszere alapján fogalmazta meg. Könyve így irodalmi értékén túl érdekes betekintést enged a 90-es, illetve a 2000-es évek brit bírósági gyakorlatának esetjogába és döntéshozatali mechanizmusaiba is.
A szerző által boncolgatott kérdések – élet vagy halál, sírig tartó hűség vagy nyitott házasság – súlyához képest a mű egyébként szinte meglepően rövid, alig 200 oldal. Éppen ezért különös bravúr, hogy a kisregény terjedelmi keretei ellenére A gyermektörvény egyáltalán nem válik elnagyolttá: McEwan gyakorlatilag mindent elmond benne, ami a témáról a könyvben felvázolt történet keretein belül elmondható. A végig egyenletes színvonalú, izgalmas szöveg így nagyon jó példa arra, hogy azt, miszerint egy könyv nagyregénynek tekinthető-e, egyáltalán nem a mű terjedelme határozza meg. Egy biztos: aki szereti a brit szerző izgalmas kérdésfeltevéseit, pontos, szikár mondatait, gördülékeny stílusát, most sem fog csalódni benne.