Hogy az ódon, de így is szép téglafalon húzódó különféle vezetékek, kábelek szürkesége, káosza senkit ne zavarjon, Ézsiás István, a kitűnő szobrászművész gondolt egyet – tőle származik a Széchenyi István – Európa-udvar elnevezés is –, és munkába fogott.
Névtablóival – rajta megannyi tudós, világhírű ipari, technikai felfedező neve – a „legnagyobb magyar”, Széchenyi gondolatvilágát teljesítette ki. Eötvös Loránd, Gábor Dénes, Puskás Tivadar, Kandó Kálmán, Bánki Donát mellé – hosszan folytatódik a sor – természetesen más műfajban jeleskedő nagyjainkat is beemelte. Hiszen Bolyai Jánostól Bartók Béláig, Liszt Ferenctől Szent-Györgyi Albertig, Korniss Dezsőn és Kassák Lajoson át Kepes Györgyig és Moholy-Nagy Lászlóig sokan sokat tettek azért, hogy európai arcunkat elnyerjük.
Mindannyian kilátótornyok voltak – emberségméretű példák –, általuk be lehetett látni a modern világ összes értékét, és szerte lehetett sugározni tudományunk, technikánk, művészetünk megannyi unikumát. Ézsiást nyilván ez ösztönözte, a Széchenyi-burokban megjeleníthető magyarságkép mint összérték megmutatása.
Ám nem lenne igazi művész, ha a „névsorolvasást” ne fűszerezte volna saját műveinek közszemlére való emelésével. Szó szerint is, jóllehet egy-egy szobra a földön nyugszik, emelésről van szó, hiszen a krómacél reliefsorból, alkalmazott grafikai elemekből, szövegfragmentumokból és térplasztikákból álló tárgyegyüttese, a színeket sem mellőzve – a már említett vezetékeket, kábeleket teljesen vagy részben befedő konstruktív ihletésű szalag – a magasban húzódik. Csaknem körbefutván az udvart, impozáns látványt nyújt.
Ez a téralakító, végső soron esztétikumként is értékelhető kísérlet egy eleven szellem újabb megnyilvánulása. Folytatása, némiképp kiteljesítése annak a látványvilágnak, amely az épületen belüli Ézsiás István-gyűjteménynek is sajátja (Bánki Donát Galéria Universitas – Art industral).