Őszinte leszek, nem tudom eldönteni, hogy az Elliott, a sárkány jó vagy rossz film. Nem én vagyok a célközönség, ezt már akkor tudtam, amikor kinéztem magamnak, de hogy mennyire nem, az csak közben derült ki, nem is azonnal, hanem szépen lassan. Hiába próbáltam szemüveget váltani, máshogy nézni, e próbálkozásaim sorra csődöt mondtak.
Nem emlékszem, de egészen biztosan a Magyar Televízió egyes csatornáját néztem 1995. december 23-án, amikor is először látható volt az a stúdióban felvett jeleneteket rajzfilmes sárkánnyal keverő, az érzelmeket és a szereplők közötti viszonyokat dalbetétekkel megoldó Peti sárkánya című családi film, amelyből a „Szép az élet, boldogság vár majd rád” és az „Ez nem csalás, ez ármány” című slágerek a tehetséges magyar előadók – többek között Molnár Piroska, Sörös Sándor, Szersén Gyula, Balázs Péter és Pápai Erika – minden igyekezete ellenére is csak a legrosszabb pillanataimban jöjjenek elő. Még akkor is, ha Al Kasha és Joel Hirschhorn zenéje eljutott a Golden Globe- és az Oscar-jelölésig…
Az eredeti történet dalbetétei a kukába kerültek, ahogy az árva Peti/Pete gonosz nevelőszülei is, a tengerparti-világítótornyos helyszínt lecserélték az amerikai Pacific Northwest lélegzetelállítóan szép erdős-hegyes tájaira, a rajzolt sárkányt pedig egy csodálatos szárnyas CGI-szőrzsákra. Hála istennek! Mert a klasszikus Disney-meséket idéző dalbetétek erőltetése szerintem már – főleg élő szereplőket is mozgató filmben – senkinek nem hiányoznak, a helyükre kevert countrymuzsika pedig önállóan is képes elringatni a távoli tájakra álmodozgató, kirándulni szerető, s némi hetvenes évek utáni nosztalgiát szívükben dédelgető felnőtteket is. Főleg, hogy ez kiegészül a nagypapás kedéllyel mesélő Robert Redford (magyar hangja Tahi-Tóth László) a képzelet világába ringató orgánumával.
A történet elején Pete (Oakes Fegley) családja végzetes autóbalesetet szenved, csak a kisfiú éli túl, aki egy nyúlfarknyi menekülés után máris összebarátkozik az erdő titokzatos sárkányával. Azonnal barátságot kötnek, és hipp-hopp!, eltelik hat év. Ez idő alatt a sárkány semmit nem változott, Pete pisze kis Tarzanná nőtt és ügyesedett, a közeli városka fakitermelői pedig majdnem eljutottak egy hatalmas fa gyökerei között kialakított fészkükig. S ahogy felzúgnak a motoros fűrészek, úgy kapjuk meg mi is az alapkonfliktust: természet versus emberi terjeszkedés.
Erre rakódik rá aztán az egyik oldalról A földönkívülit (E. T.) és a Szuper havert (The Iron Giant) idéző őszinte ember-lény barátság veszélybe kerülése és a szelíd anarchizmussal és örök gyermeki lélekkel jelen lévő erdészlány (Bryce Dallas Howard) és édesapja (Robert Redford) természetszeretete. A másik oldalról pedig A szépség és a szörnyeteg Gastonját idéző Gavin (Karl Urban) karaktere, aki minden útjába kerülő fát kivágna és nagyvadat levadászna, köztük természetesen az álcázóvarázslatáról pillanatra megfeledkező legendás sárkányt is. Némi kergetőzés veszi kezdetét, érdekek és szándékok horzsolódása, hogy aztán eljussunk a dupla fenekű happy endig, melyben először Pete, aztán Elliott is megtalálja a családját és a boldogságát.
Éppen ezért nem tudom eldönteni, hogy ez a film jó-e vagy rossz. Szép és egyszerű, az biztos. Van némi mondanivalója a barátságról, a család fontosságáról és a gyermeki lélekről. Akad benne némi halovány kritika a természetet leigázni akaró emberi civilizációról. De elmarad az igazi konfliktus, a szegélyek és sarkok le vannak kerekítve. Olyan ez a film, mint egy gyermekbarát módon túlbiztosított játszótér: itt nem sérülsz meg, nem horzsolódik le a kis térded, legfeljebb maszatos leszel… S közben megtaláltam a megfelelő jelzőt is: az Elliott, a sárkány egy langyos matinémozi lett, aláfestő semmiség szombat délelőttökre. Baj nem lehet belőle, és sokszor ez már bőven elég.