Király Ferenc szobrai merészek, természetesek, bámulatosak, mert ingerlik és felkeltik az ember tudatalattijában felejtett legősibb érzékeket, képeket, tapasztalatokat. Mindazt az évezredek alatt elraktározott, ösztönökbe vésett tudást, amit életről, halálról, félelemről, örömről, szenvedésről sűrített jelekké és jelképekké az emberi elme. És azért is, mert nem tagad, mint a legtöbb kortárs művész, hanem valamit állít a keletkezésről, a körforgásról, az elmúlásról. Végre egy olyan kortárs formanyelven, ami hat, megindít és elragad. És nem kell hozzá vaskos művészettörténeti tanulmányokat olvasni az avantgárd újraértelmezéséről vagy kis táblákat aggatni a szobrok mellé, ami elvont irányzatok bizonyítványát magyarázza, a néző pedig pislog és bólogat, mintha értené, pedig fogalma sincs. Király Ferenc szobrait érezni lehet.
És mit látunk ezen a tárlaton?
Valahonnan az ősidőből felködlő totemeket, szarvakat, félreértelmezhetetlen formákat és idomokat: női és férfitestek kivonatait, nemi jelképeket, szinte szoborrá vált barlangrajzokat, bátor és célba érő nyilatkozatokat, ráadásul a címek is okosak, néhol ironikusak.
Írhatnék egy közhelyes hasonlatot, hogy Király Ferenc szobrai ugyanarról a tőről fakadnak, mint Constantin Brancusi román szobrász munkái. Mert ugyanúgy törekednek az egyszerűségre, az alakok és idomok csontig vetkőző meztelenségére, hogy megmutassák a dolgokban rejlő igazságokat, vagy, hogy mindketten keresik a formák lényegét, az emberi gondolkodás ősrétegeit. De nem írok ilyet, mert Király Ferenc szobrai mások, ha egy szóval kellene leírnom, hogy miben mások, akkor az a szó a szerves volna. Király bronzból, terrakottából, fából, márványból öntött és faragott szobrai ismerősek, és látszik, hogy tisztelettel nyúl az anyaghoz, amit szabadon enged kibontakozni, nőni, burjánzani – ami ékesen bizonyítja: az egyszerűsítés nem egyenlő azzal, hogy mértani alakzatokká fokozzuk le a formákat.
Ilyen szervesek a tárlat első termében látható bronzszobrok, a Csendélet nevű pedig láttatja, hogy még mindig lehet valami újat mondani egy magvától leváló gyümölcsről, ami talán már rohad, talán még a legédesebb ízeiben erjed, amibe olyan pazaron sűrítette bele a természeti folyamatok egészét. A Rügy is ennek a szervességnek a védjegye. A Születés önmagáért beszél, szintén benne foglaltatik minden. A fából készült főnixszobra elvékonyultan, lángnyelvvé csupaszítottan nyúl a magasba – élet és halál törékenysége, gyorsasága? De ugyanilyen vad a torz, kétségbeesett érzékiségű Vágy is, aminek eszelős asszonyalakja, hatalmas karmaival, patává átváltozott lábával, körré szorított szájával követel. Az Európa megerőszakolása címet viselő szobor pedig a legvadítóbb erotikus jelenet, amint a bikaszarvvá lebontott Zeusz egybenő az elrabolt, bomlott sörényű nővel egy szekérrúdon. Ráadásul a szobrok árnyait is érdemes megfigyelni: a szobrok felülete nem a határ, kivetülnek a falakra, végigkúsznak a padlón, bűvkörükbe igéznek. Az Oltár az Istenhez vezető út, a felülről áramló oltalom és az emberi alázat. Mestermű.
Megvallom, egyik kedvencem az Egyben és a Lebegés – mindkettő bronzszobor, mindkettő többet mond a férfi-női kapcsolatról, mint bármilyen lélekbúvárkodó regény, szakkönyv vagy bölcselkedés. Itt tényleg egymáséi a nő és a férfi.