Hogy az abszolút legenda Ron Carter (képünkön) miféle zenét játszik – a dzsessznek is van rengeteg vicces nevű alfaja, de ezeket csak néhány kihalófélben lévő lápi szakíró meg barlangi lemezgyűjtő tartja számon –, arra eddig egyetlen felületes választ találtam: mindig olyat, amihez kedve van azzal, akivel éppen játszik.
A világhírű bőgős koncertje nem csak a fanatikus rajongóknak szól
Carter és Galliano munkájának olyasmi hangulata van, mint az amerikai nagyvárosokban játszódó filmek kezdő képsorainak. A redőnyök résein vékony fénypászmák szűrődnek be egy rendetlen lakásba, valaki kávét próbál főzni, valaki az ablakot akarja kinyitni, más épp a másik oldalára fordul az ágyban. Természetesen ebben a zenében is ott vannak azok a számok első harmadától általában egyre jobban elszabaduló, csilingelő kis pilinckafutamok, gyors lüktetésű, zilált témázások, amelyek nélkül a dzsesszrajongók élni nem bírnak, mindenki más pedig a lábát rágja tőlük kínjában.
Ami viszont objektív tény: egyetlen Ron Carter-nótában annyi téma van, hogy a magyar zeneipar mainstreamebbik fele (azért csak az, mert a normálisabb fele köszöni, jól van), azok a borzalmas szerzők, akiknek művei mostanában a rádiókban szólnak, az egész jövő évi slágertermést össze tudnák guberálni belőle.
Szeretettel ajánlom az élő dzsesszlegendák koncertjét a műfaj fanatikusain kívül minden kiégett vagy egyszerűen csak csodálkozni és tanulni vágyó zenésznek és zeneipari szakmunkásnak. Ha csak a fele elmegy azoknak a szakmabelieknek, akik az Artisjus különböző kiadványaiban szoktak szakértésnek látszó penetráns marhaságokat nyilatkozni, máris két legyet ütünk egy csapásra: Carter mesternél a plafonról is lógni fognak, az úgynevezett szakma pedig kap egy kis továbbképzést.
