Az életmű feldolgozásának vége felé járnak a Hamvas-hagyaték kezelői, közben az elmúlt bő huszonöt évben valóságos szubkultúra épült az alkotó személye köré: egyesek profetikus írásoknak tartják az iránymutatásait, sőt van, aki individualista parodistának és egyben a XX. század egyik legnagyobb regényírójának nevezi. Utóbbit Spiró György fogalmazza meg Katona Zsuzsa és Nyeste Péter hétfőn bemutatott dokumentumfilmjében, A nevezetes névtelenben.
Katona Zsuzsa tisztában volt azzal, hogy bonyolult feladat előtt áll, hiszen Hamvast „egyszerűen” elolvasni nem lehet, munkáit, akár a Szentírást, mindig újra és újra elő kell venni, így a hatalmas életmű részeit csupán felszikráztatni lehet filmen, amely a műfaji különbözőségek okán amúgy is rendszerint leegyszerűsíti az írott szöveget, legyen szó bármilyen irodalmi műről. Hamvas egyébként is besorolhatatlan bármely egynemű kategóriába, ezért is lehet, hogy a mérvadó irodalomtörténet még mindig „megfeledkezik” róla.
Mindez akár el is vehette volna az alkotók kedvét, de nem így történt, hiszen Katona Zsuzsa pontosan tudta, hogy mit szeretne szemléltetni ebből a különleges sorsból és életműből: egy hányatott életutat, telve tragédiákkal, és egy elemelt, kristálytiszta szellemi életmű disszonanciájának képét kívánta megrajzolni kronologikusan haladva Hamvas pályáján.
Mindezt sikerült úgy tálalnia, hogy sem Hamvas elkötelezett híveiben, sem a hamvasi gondolatokkal most ismerkedőkben nem hagyott hiányérzetet a film által rajzolt portré. Talán azért, mert a legfontosabbat ragadja meg belőle: az átlényegülés képességét, a látottak mögé tekintést, olyanfajta szemléletmódot, amelyben minden léthelyzet megélhető a maga teljességében, és ezt úgy adja vissza, hogy a filozofikus gondolkodásra kevéssé hajló néző is magával viheti üzenetét. „Hamvast úgy lehet olvasni, hogy egy pillanat alatt személyessé válik nemcsak válsághelyzetben, de az élet legbonyolultabb kérdéseiben is. Ha előveszem, mindig kapok választ a dilemmáimra” – mondta lapunknak Katona Zsuzsa a premier után.
A film archív fotóit a Hamvas Béla Alapítvány bocsátotta az alkotók rendelkezésére, hanganyagot pedig egyet sem találtak tőle, noha létezett egy rádiófelvétel, elveszett. Rátóti Zoltán, Szervét Tibor és Rudolf Péter olvas fel részleteket Hamvas írásaiból a filmben, tudatosan olyanok, akik maguk is Hamvas-kedvelők, vagy éppen életük meghatározó része lett a hamvasi gondolkodás. Szervét arról vall, miként változtatta meg az életét a Hamvassal való találkozás. A megszólítottak között a tudományos elmélyülést segítő örökségkezelők, Palkovics Tibor és Szakács Gábor nyújtanak segítő kezet és beszélnek személyes érintettségükről, valamint Dúl Antal, a hagyaték gondozója teszi élővé Hamvas Béla alakját.
Mára talán sokat idézett gondolat, mégsem lehet betelni a magányról vallott soraival, miszerint az ember a magányban át tudja élni a világ legnagyobb szépségeit, és miközben azt vallja, hogy csak a közösségben élhet boldogan, a magányban lehet Isten. Tisztán látja a vesztébe rohanó világ tragédiáját, mégis komikusnak éli meg, hogy egyáltalán még létezik. A film azért született, hogy mindenki tudjon ezekről, ismerje meg Hamvas különleges sorsát és páratlan szellemi látóterét, hitét, nyelvi zsenialitását, amely szellemi örökségünk legnagyobbjai közé emelte.
Még nem dőlt el a támogatókkal létrejött film további sorsa, az alkotók a közszolgálati televízióban és kisebb művészmozik műsorán szeretnék látni a jövőben a mozgóképes portrét.