Ma negyven éve annak, hogy meghalt Kós Károly magyar építész, író, grafikus, könyvtervező, szerkesztő, könyvkiadó, tanár és politikus. Egészen elképesztő, hogy mennyire sokoldalú alkotó volt és mennyire sokoldalú ember: talán még az elcsépelt „polihisztor” szó is kevés annak megmutatására, mi mindent űzött olyan magas színvonalon, hogy azt jegyezni kell – ráadásul első ránézésre egymástól távol eső ágazatokra gondoljanak, mondjuk építészetre és irodalomra.
Az eredetileg Kosch Károly néven született fiatalember a református kollégium elvégzése után a Műegyetem mérnöki karára jelentkezett, majd az építész szakra, ahol 1907-ben diplomát szerzett. Elképesztő nyitottsággal és kreativitással nyúlt az építészethez; a Székelyföld építészetét tanulmányozta, majd tervezői munkája során főként a kalotaszegi népi architektúrát, az erdélyi népművészetet és a történelmi építészeti emlékek motívumait használta fel – ennek példái megtekinthetők nemcsak az általa épített műremekek tanulmányozásakor, hanem az általa illusztrált könyvek lapjain is. Egynemű, egyneműségében mégis különleges, azonnal felismerhető és azonosítható munkák ezek.
Az építész egykori otthona, a Varjúvár Kalotaszeg egyik éke
A kalotaszegi Sztánán felépített nyaralójának – amely később a háza lett, és ahol Móricz Zsigmondtól Dsida Jenőig számtalan neves író megfordult – a Varjúvár nevet adta. Ódon történelmi hangzása nem véletlen, hiszen egy könnyed stílusváltással átvezet Kós Károly másik magas színvonalon művelt érdeklődési köréhez, az irodalomhoz.
A Gálok, a Varju-nemzetség, a Budai Nagy Antal vagy az István királyról szóló Az országépítő című alkotások nemcsak a Trianon utáni erdélyi, de az összmagyar irodalomnak is kiemelkedő alkotásai, amelyek szerzőjüket éppen úgy megkerülhetetlenné és már egy-két mondat alapján felismerhetővé teszik, mint például a budapesti állatkertben látható munkái, pavilonjai. (Az országépítő című regényéért 1938-ban Baumgarten-díjat kapott, de munkásságát még a kommunista Románia is kénytelen volt elismerni, 1973-ban például megkapta a Román Szocialista Köztársaság Államtanácsa részéről az Augusztus 23. érdemrendet. De egyéb rangos díjakat is megkapott, 2010-ben például posztumusz Ybl Miklós-díjban részesült.)
Az előző bekezdésben pedig nem hiába említettem Trianont, mert ezzel el is érkezünk Kós Károly jelentőségének egyik újabb vetületéhez, az első világháború után elárvult és Trianont követően sokkos állapotba került erdélyi magyarság megmaradásáért végzett és kifejtett munkájához. Kós Károly határozott mozdulatokkal dolgozott ezen az ügyön is: 1924-ben megalapította az erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatát, az Erdélyi Szépmíves Céhet, amelynek megszűnéséig, 1944-ig tagja volt. Egyik alapító tagja volt az 1926-ban alakult helikoni közösségnek, amelynek folyóiratát, az Erdélyi Helikont 1931-től ő szerkesztette. Egyik ikonikus és talán legfontosabb műve, az 1921-ben Paál Árpáddal közösen írt Kiáltó szó című röpirat is ehhez a tevékenységéhez kapcsolódik.
Számunkra, erdélyi magyarok számára ez a röpirat Makkai Sándor 1937-ben megjelent, Nem lehet című cikkével együtt a kisebbségi lét lehetetlenségének és a mégis kitartás szükségességének két, önmagán túlmutató szimbóluma. Makkai Sándor Erdélyből való távozása után írta meg cikkét az elhagyott kisebbségi közösség helyzetéről (pontosabban helyzetének lehetetlenségéről) és jövőjéről (jövőnélküliségéről). Ezzel szemben vagy inkább emellett, ezzel szerves összefüggésben 16 évvel korábban Kós Károly röpirata képes volt felrázni a trianoni traumába dermedt erdélyi magyar értelmiséget és rávenni arra, hogy elkezdje megszervezni önmagát, dolgozzon és túlélje a legnehezebb éveket – és segíthet ebben mind a mai napig.
