A Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház több országot megjárt darabja a MITEM-re is eljutott, s noha az erdélyi alkotók helyben nem találkoztak még napjaink migránshullámával, rendkívül megrázó előadást készítettek a korjelenségről. A Migránsoook nem kertel, kerek perec kijelenti: nincs mese, a modern kor áldozatul esett az új korszak barbarizmusának.
A Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadának nézőterét két részre osztotta Zakariás Zalán rendező, így a darab kezdete előtt szembetaláljuk magunkat az elszórva ülő, okostelefonjukkal bíbelődő színészekkel. A rendezői beavatás már itt tökéletesen működik, ha az első pillanatban még nem is esik le, hogy a helyünket elfoglalva beszálltunk a bárkába, a darab részei vagyunk, az in medias res indítástól kétségkívül egy hajóban evezünk. Az előadás nem kíméli a nézőt sem: a kapitány a szemünkbe néz, a tizennégy – több mint negyven szerepet játszó – színész csak a tömeg legeleje, a migránsok mi vagyunk, a halálfélelmet a darab első negyedében megtapasztaljuk.
Ezen a ponton teszi fel a kérdést a naiv néző, miszerint: „Nocsak, a Nemzeti Színház a migránsok védelmében politizál?”
Egy hajóban evezünk a tizennégy színész által megformált bevándorlókkal
Fotós: Nemzeti Színház
Pedig Visniec a helyzetet komplexitásában láttatja, hiszen a Migránsoook a globalizált világ úgymond humanista gesztusainak, az üres frázisok szószólóinak karikatúráit rajzolja meg, miközben az egész jelenség képét igyekszik felfesteni. Szatírája show-elemekkel kínálja az európai drótkerítés szalondizájn darabjait, a migránsérzékelő szenzort, amely pontosan megállapítja egy közeledő tömegről, hogy szíriai, eritreai vagy éppen Libanonból érkező embercsoportot takar-e, és azt is, hogy hányan lehetnek.
De van itt Angela Merkel-kartonbábu a befogadott gyerekeknek; szervkereskedő, amelynek, ha a vesédet eladtad, addig követ, míg az életedet is feláldozod. Bőven kapunk az européer politikusok hazug szólamaiból, a politikailag korrekt mázban szépelgő agytornász eszmefuttatásaiból és mindezek mentén a darab végére kiforrott, úgymond „migrációs humanizmusból”, amivel kezdjen a tisztelt néző, amit tud. Az előadás végére elönt minket a szeméthalom, bokáig járunk a mobiltelefonokban, miközben az újrahasznosítás jegyében cool divatbemutatót rittyentenek a hulladékokból kreált ruhákban pózoló, nemtelen modellek.
Kétségtelen, hogy a MITEM egyik legbátrabb darabját hozták el a székelyudvarhelyiek, korunkat megrázó globális jelenségről, a káoszról, amely paradoxonjai, fenyegetettségérzetünk, kultúránk megőrzése miatt ma a legerősebb össztársadalmi konfliktus, és a szerző szerint több tíz vagy akár száz évet kell várnunk, hogy tisztán ítélhessünk róla.
