Jó volna úgy élni végre, mintha nem kéne mindenért bűntudatot éreznünk – hangzik el az egyik szereplő szájából a mondat egy olyan társadalomban, ahol „természetes”, hogy megfelelő bizonyítékok híján lezárnak egy ügyet csak azért, mert bűnöst kell kreálni, és bár a valódi kéjgyilkos azóta is sorra szedi áldozatait, az ártatlanul bűnhődő aktáit évekig nem veszik elő.
Mi több, még az 1980-as évek elején a témát diplomafilmben feldolgozni szándékozó filmes ismerősömnek is azt tanácsolták a tanárai, inkább tegyen le a tervéről, mert könnyen meglehet, hogy több filmet nem fog készíteni. Ilyen lakatok őrizték a hírhedt martfűi kéjgyilkos esetét, aki sok év után bitófára került ugyan, azonban az eset az igazságot kiderítő nyomozónak is a karrierjébe került. A rendező itt-ott átírta a történetet, például a filmben a nyomozó ügyész (Bárnai Péter) életével fizet a tetteiért.
Ez ugyanis nem az összefüggésekben gondolkodó elszánt nyomozók világa, hanem a tragédiasorozatot tehetetlenül szemlélőké egy rettegésben szocializálódott kisvárosban, ahol az ügy szinte mindenkit bekebelez, aki a közelébe kerül. Végső soron éppoly magányos a hazugságot önös érdekei miatt tűrő összes szereplő ebben az átveréssorozatban, mint a szexuális aberrációi miatt nőkre támadó kéjgyilkos (Hajduk Károly), vagy a zavarában és erőszak hatása alatt beismerő vallomást tevő elítélt (Jászberényi Gábor).
Még a jóravaló, a feszültséget alkoholizmussal oldó rendőr (Anger Zsolt) is nyakig benne van az ártatlan Réti leültetésében, a főügyésznek (Trill Zsolt) pedig oda a karrierje, ha ismét megnyitja a tabuként kezelt aktákat. A tettvágytól buzgó fiatal nyomozóügyész ugyanis ezt szeretné elérni, de kérése még akkor is zátonyra fut, amikor mindenki számára látható a logika a szóban forgó és azóta jelentkező támadások sorában.
Sopsits nem krimit írt a valóságos sztoriból, hiszen kezdettől tudjuk, hogy Réti ártatlanul ül, és elég hamar megmutatja a valódi kéjgyilkos arcát is. Innentől pedig a motiváció és az egyéni pszichodráma válik izgalmassá és – egy véletlen okán – a majdnem áldozattá tett feleség (Balsai Móni) szerepe. A színésznő számára sokrétű feladat a belső félelmeivel küzdő, önmaga és a külvilág előtt is hallgatni kényszerülő asszony egyéni drámája. Tökéletesen megrajzolt és megformált karakter ő, akárcsak a rémtörténetben megkeményedett testvéré (Szamosi Zsófia), aki nem adja fel a öccse kiszabadításának tervét.
Nem hazai műfaj a thriller, mostanában azonban rendezőink kezdenek kísérletezni vele.
Sopsits él a műfaj eszközeivel: rémisztő a víz alatt sikoltozó hullák képe, a sötétben lihegő, bozótosból előbukkanó gyilkoshoz hamar hozzászokik az ilyen filmeken edződött néző, a brutalitás naturális ábrázolása pedig néhol sok is.
Az igazi dráma a tekintetekben, a feszültség pedig az elnyelt szavakban, a tétovaságban, a nyomasztó kiszolgáltatottságban van, és a történet az említett műfaji elemek nélkül is magával visz.
Nagyon a miénk ez a film: nemcsak beleborzaszt egy véres forradalom után újraépült rendszer sivár kilátástalanságába, az igazságszolgáltatás minden szintjéig elérő hatalom szorításába és a mindenkit lehúzó erkölcstelenségbe, de mélyen megráz, tükröt állítva a mai napig hordozott viselkedésmintáinknak.