Egyszer a feleségem kölcsönadta az egyik angol nyelvű, ragasztott könyvét egy közös ismerősünknek – cafatokban kaptuk vissza. Ő elég hamar napirendre tért a dolog fölött, majd veszünk másikat, mondta – azóta sem vettünk –, de én gyakran álmodom nagyon csúnya dolgokat ezzel kapcsolatban. Egy másik könyvemet pedig – Beatles-dalok voltak benne angolul és magyarul, kemény táblás, fűzött példány – egy régi kedvesemnek adtam kölcsön, aki akkoriban gitározott: golyóstollal odaírta az akkordokat a megfelelő helyekre, és nyilván gyakorlás közben annyira szétnyomkodta a drága példányt, hogy a lapok búsan kipotyogtak belőle, miközben visszaadta. Mondjuk, éppen akkor szakítottunk, lehet, hogy ez rásegített kicsit – könyvféltő, szakíts okosan!
A család is szenved ettől. Legszívesebben kottatartóra tenném, hogy úgy olvassuk őket (már tudniillik a könyveket), nem pedig ágyban fetrengve, az alját szétnyomkodva, összevissza hajtogatva, szamárfülezve. Bizonyos könyvekből tehát van inkább nekem is és nekik is, de olykor képtelen vagyok leküzdeni a késztetést, hogy ránézzek az övéikre, és csak sápadozom. Ha új könyvet veszek, és otthon felfedezek rajta egy kis gyűrődést, amit tüzetes vizslatásom alatt a boltban nem vettem észre, visszaviszem, és hát azt a rimánkodást, amivel megpróbálom kicserélni, tanítani lehetne.(Pláne ha már egyszer visszavitt könyvet viszek vissza ismét.)
Nem tudom, honnan van ez a tulajdonság – persze tudom, szüleim is vigyázva olvasnak. Meg hallottunk eleget könyvégetésről, könyvtárak felgyújtásáról – az mind bennem munkálhat. Mégis talán a legvalószínűbb oka az lehet, amely életem egyik, immár örökre lemoshatatlan szégyenfoltja marad. (Azt, amikor a ’89-es események hevében bőszen tépkedtük ki Ceausescu képét a tankönyveinkből – mert gyermeki dühvel és lendülettel azt hittük, jelent ez valamit, bármit –, nem számítom ide. A történelem úgy lépett túl rajtunk, hogy észre se vettük: nem tudtunk mi semmit, mint Havas Jon.)
Elemista voltam, és Huni barátom áthívott magukhoz játszani. Akkoriban Huniéknek is volt legalább kétpolcnyi könyvük, mindenki vett, és még olvastak is a népek. Kocsiztunk, verekedtünk, ettünk, ittunk, és egyszer csak Huni beállított két élesre fent késsel a szobába. Éppen valami csehszlovák kalandfilm ment a tévében sorozatban – sajnos a címére nem emlékszem, de arra igen, hogy a két derék főhős közül az egyiknek a késsel célbadobás volt a specialitása.
Huni átnyújtotta az egyik kést, majd fogta, és az övét belevágta az előttünk terpeszkedő könyvespolcba. A kés leesett, nem ment sem két, sem egy könyv közé. Huni felkapta, ezúttal célzott, dobott, és ha hiszik, ha nem, a kés remegve beleállt az egyik Jókai-kötet gerincébe. Dermedten álltam. Hallottam jajgatni a könyvet, az univerzum a feje tetejére állt. Huni, megvernek, suttogtam, de Huni szemére időközben vérfüggöny hullott alá, és megállás nélkül vagdosta a kést a könyvekbe. Hol sikerült, hol nem, de elég gyakran – túl gyakran – sikerült.
Megrészegültem. Odahaza, nálunk, ahol én is épp hogy nem fehér cérnakesztyűben olvastam, ez nem kivitelezhetetlen, hanem egyenesen elképzelhetetlen lett volna. De itt… hiszen nem a mi könyveink!, rikoltotta valami csúnya, égettkönyv-szagú ördög odabent. Egye fene, gondoltam, és elhajítottam én is a kést. Nem állt bele egyetlen könyvbe sem (az Úristen adott egy utolsó esélyt, hogy meggondoljam magam), a polcnak ütődött, és a földre hullt. Ekkor engem is megszállt a düh, felkaptam, és újra próbálkoztam. Ezúttal sikerrel.
Ott vagdostuk a késeket a drága, imádni való könyvekbe körülbelül egy órán keresztül. Aztán lenyugodtunk, bár kipirultan lihegtünk. A könyvek gerince cafatokban lógott. Gyorsan hazaiszkoltam. Hogy Hunival mi történt, a mai napig nem tudom. Nyilván túlélte, mert másnap találkoztunk az iskolában, de nem mertem tőle semmit sem kérdezni. Valószínűleg ezért az egy óráért bűnhődöm azóta is, és nincs feloldozás. Kedves könyvek, Huniék polcáról, mondom olykor, nézzétek, milyen szépen bánok azóta is minden példánnyal! De ők nem néznek rám, csak a messzeségbe révednek, és fázósan magukra húzzák rongyos védőborítójukat – amelyik nem tudta megvédeni őket a két kis vandáltól.