A (szépirodalmi) szerzők egyik állandó panasza, hogy amikor befejezik remekművüket, és elküldik egy folyóiratnak vagy egy kiadónak, akkor nemhogy másnap nem kapnak választ – elutasítót vagy kedvezőt –, hanem sokszor hetekig-hónapokig kell várakozniuk tűkön ülve, hogy egyáltalán egy rövid hivatalos levélre méltassa őket a nagytiszteletű szerkesztő vagy még nagyobb megbecsülésű kiadó.
A szépirodalom területén dolgozó szerkesztők egyik állandó panasza, hogy annyi remekmű kézirata érkezik be hozzájuk hetente, hogy alig-alig tudnak megbirkózni a mennyiséggel. Nekik egyrészt ugye az a feladatuk, hogy a már elfogadott kéziratok nyers szövegeiből mű, illetve könyv legyen. Ehhez meg elsősorban idő kell, pepecselés, hosszas elmélázások, beszélgetések a szerzővel, dolgos jegyzetelések és váratlan tüneményes ötletek. Emellett kellene érdemben, rendesen, böcsülettel elolvasniuk a rengeteg beérkezett művet, és felfedezni a tömegben a kincset, a disznók közt a gyöngyöt.
Az irodalomhoz közeli emberek állandó panasza, hogy már mindenki ír, mindenki író akar lenni, de legalább könyv címlapján szerepelni, és ez a lelkesültség nemhogy alább hagyna, hanem egyre csak terjed, megállíthatatlanul.
Így egyre több a kézirat, egyre több a szépreményű mű, egyre több az olvasnivaló, egyre nagyobb mennyiséget kell ahhoz feldolgozni, hogy abból ki lehessen választani azt a párat, amiért érdemes ezt az egészet csinálni, végeredményben élni. Ugyanez igaz akkor is, ha egy szerkesztőségben ülünk, és bociszemekkel nézzük a befutó szöveganyagok nem csökkenő valós vagy virtuális bábeli tornyát, és igaz akkor is, ha egy valós vagy virtuális könyvesboltban állunk a szemet gyönyörködtetően sokszínű, hatalmas választék előtt, és csak annyit szeretnénk, hogy egy jó könyvet adjon valaki a kezünkbe.
Utóbbi esetben persze van segítség, a kifogástalan modorú, nagy műveltségű, bibliofil könyvesbolti eladók helyét lassan átveszik az ízlésünk minden kis apró rezdülését figyelő programok, amelyek rögtön olyan könyveket és egyéb termékeket ajánlanak nekünk, amilyeneket minden bizonnyal szeretnénk.
Kiismerik a kattintásainkat, figyelik minden mozdulatunkat, és amikor újra belépünk a (valós, de ez esetben inkább virtuális) könyvesboltba, pontosan azokat az olvasnivalókat dugják az orrunk alá, amelyeket mindig is el szerettünk volna olvasni – akkor is, ha erről két perccel korábban halvány lila fogalmunk sem volt.
Előbbi esetre – a túlterhelt szerkesztők nyavalyáira – ez eddig még nem volt orvosság. A kéziratokat ugyanis valakinek el kell olvasnia, meg kell ítélnie annak milyenségét, és ha megnyerő, akkor érdemeiről meg kell győznie előbb a főszerkesztőt, majd a kiadó vezetőit: érdemes az anyag, jó a szerző.
Ez edig nem volt, de aztán belefutottam a Flavorwire oldalon Jonathon Sturgeon rövid esszéjébe: The End of the Human Publisher? Introducing the First Novel to Be Chosen by an Algorithm (Az emberi könyvkiadás vége? Az első algoritmus által kiadásra érdemesnek talált regény bemutatása).
A cikk apropója, hogy még április végén a berlini székhelyű Inkitt vállalat bejelentette együttműködését a Tor Books kiadóval, ami nem más, mint annak a hagymázas álomnak a megvalósítása, hogy egy ember helyett egy prediktív algoritmus válassza ki a beérkező kéziratrengetegből a kiadásra érdemes remekműveket.
Emberi erőforrásra tehát ebben a nyűgös munkafázisban nincsen szükség, elég csak a számítógépet megetetni minden kézirattal, megnyomni a start gombot, és várni, amíg a szövegeket átszkennelő mesterséges intelligencia megnyitja a szerkesztő előtt a következő Nagy Mű nyersanyagát.
És a gép természetesen már meg is hozta első döntését, Erin Swan Bright Star (Fényes csillag) című young adult fantasyjére esett a választása. Ehhez még annyit érdemes tudni, hogy az Inkitt egy olyan írói közösségi oldal, ahová bárki feltöltheti írásait, a többiek hozzászólhatnak, kritizálhatják, dicsérhetik, fel- vagy lepontozhatják – jelenleg körülbelül félmillió aktív tagja van.
Rendelkezésre álló szöveg volt tehát bőven, elegendő volt csak szabadjára engedni a kis programot, az választott, és a regény hamarosan meg is jelenik.
„Ennek a könyvnek az esete is világosan jelzi, hogy könyvkiadás jövője a prediktív adatelemzés” – nyilatkozta Ali Albazaz, az Inkitt alapítója és vezetője, majd felvázolta további terveit, amelyek, bármennyire hihetetlennek tűnnek, de annyira azért mégis komolyan veendők, hogy az alig egyéves berlini cégről szakmai körökben már úgy beszélnek, mint az Amazon – és a Kindle Direct self-publishing modellje – egyik lehetséges és komolyan veendő kihívójáról.
Hogy igaza lesz-e abban, hogy az ügynökök és a kiadói munkatársak, szerkesztők helyét átveszi-e a mesterséges intelligencia, még nem tudhatjuk, ez a jövő zenéje. De arra nagyon kíváncsi vagyok máris, hogy mekkora siker lesz Erin Swan regénye – illetve regénysorozata –, egyezik-e a gép által összerakott esztétikai horizont az olvasók tömegének ízlésével.
És végül is arra megy majd a világ, amerre ez a tömeg szavaz – nem máshogy, hanem a legszentebb olvasói állásfoglalással: a vásárlással.