„Egy kisfiú elrúgja, majd üldözőbe veszi a labdát. Amikor utoléri, még egyet belerúg. Állhatatosan követi összevissza szálló lövéseit. Orrát és csapzott haját izzadságtól csatakos ruhájába törli. Alig viszi a lába, olyan fáradt, de lelkesedése nem lankad – rúg és fut, amíg él. A gyerekeikkel homokvárat építő, fogócskázó, hintát lökdöső szülők irigykedve nézik a focista szerencsés anyját, aki a padon kényelmesen elhelyezkedve pihen.”
Maros András Kávéházi pillanatok című könyvéről már írtunk rovatunk hasábjain, és szinte attól a naptól kezdve vártuk, hogy a Facebookon, a szerző írói oldalán darabokban, részletekben, kis életképekben közreadott játszótéri szösszenetek mikor állnak össze egésszé, mikor állnak össze újabb kiváló könyvvé.
„A játszótér olyan közösségi tér – így a fülszöveg –, ahol érvényüket veszítik a megszokott szabályok – a fizika és a társadalmi együttélés szabályai egyaránt. Másképp tagolódik a tér, másképp telik az idő. Másképp nézünk egymásra, másképp kommunikálunk, másképp működik az érzékelésünk, az emberismeretünk, a humorunk. Ezt a téren és időn kívüli állapotot, habitustól függően, láthatjuk siralmasnak, felemelőnek, érdekesnek vagy éppen viccesnek. Maros András, aki kisgyerekes apaként gyakorlott játszótéri dzsungelharcos, inkább a groteszk humor felől közelít.”
Maros András groteszk humora a legmagasabb minőséget képviseli: nem mond ki, csak sejtet, nem rág szájba, hanem szédítően széles teret enged az olvasó megfejtésének és az ebből táplálkozó örömnek. Emellett finom, pontos és… gyilkos. Az iróniája, az bizony gyilkos, és ennek annyira lehet örvendeni!
Figyeljék csak: „A platánfa alatti szülői kör ma hat főt számlál. Eleinte hangosan, egymás szavába vágva beszélnek, aztán egy idő után, látszólag magától, kialakul valamiféle kulturált rendszer: türelmesen végighallgatják, végigbólogatják egymás nagy szenvedéllyel előadott sztorijait. A történetek gyerekekről, férjekről, anyósokról szólnak. A fehér blúzos anyuka rettentő éber, nem mintha annyira beleélné magát a többiek történeteibe, inkább mert minden porcikájával azon van, hogy magához vegye a szót, és amikor végre sikerül, örömében zihálva nyeldekelni kezd, és beszél, beszél. Nyughatatlan, apró malacszemével jobbra-balra néz. Ha elfogy a levegője, kapkodva szívja be az újabb adagot, nehogy közben más kezdjen el beszélni. A legalapvetőbb történetmesélési fogásokat sem alkalmazza, mintha céljai között nem szerepelne az, hogy a sztorija érdekes és élvezhető legyen. Maga a történet: tegnap délután a bojlerszerelő egy órát késett a megbeszélt időponthoz képest.”
Láthatjuk tehát, hogy az önfeledt humorizálás közben szépen átalakul az egész könyv, és olyan… hát jobb szó híján társadalom- vagy inkább embertípus-kritika lesz belőle, hogy párját ritkítja. Maga a szerző mindig a háttérben marad, ritkán ítél, akkor is inkább csak a kiélezés kedvéért, hagyja, hogy magunkba nézzünk, és kicsit elszégyelljük magunkat, hiszen mindenkivel, aki szülősködött már játszótéren, előfordult a könyvben leírt jeleneteknek legalább a fele. (Jó esetben nem a kínosabbik fele, vagy nem vele fordult elő a sztorik kínosabbik fele, hanem másokkal.)
A szülők itt egymásnak szerepelnek, a játszótér – bár itt minden megváltozik a nagyvilághoz képest, mégis – maga a nagyvilág, az összes torzulásával, ostobaságával, karikírozni-, gúnyolnivaló esetlegességével, formátlanságával: „A mama büszkén újságolja, mennyire jól döntött, amikor kivette a kis Cucut a pörköltszagú állami óvodából. (Csak ebben a mondatban benne van a XXI. század első két évtizede – N. K. Zs.) Két hete íratta át a jóval szabadabb elvű, világos, zöldövezeti oviba, azóta kinyílt a Cucu.
Szárnyal a Cucu. Ahol ilyen rövid idő alatt telepumpálják a gyereket önbizalommal, ott valamit nagyon tudnak. – Nézzétek, mindjárt megpróbál felszaladni a csúszdán. Szerdán feltérdelt a hintára. Ha ilyeneket látsz, rájössz, hogy a pénz nem számít.”
A szerző könnyen fogyasztható, rövid élet- és helyzetképekben, afféle egypercesekben szállítja a viccesebbnél viccesebb és elgondolkodtatóbbnál elgondolkodtatóbb történeteket, úgy, hogy ez a két minőség mindig egyszerre van jelen, és ez elévülhetetlen érdeme mind a Kávéházi, mind pedig a Játszótéri pillanatoknak.
Maros András: Játszótéri pillanatok. Scolar Kiadó, Budapest, 2018.
