Nagy szükség van olyan gyűjteményes kötetekre, mint amilyet a Nap Kiadó jelentetett meg. A létezés hálói című könyv amerikai költők verseit tartalmazza Kodolányi Gyula fordításában (vagy ahogy ő jelzi a kötet előszavában egy helyen: átírásban), és nem más, mint az 1990-ben kiadott könyv második, javított, bővített kiadása. Nem új kötetről van tehát szó, viszont a javításnak és bővítésnek hála azok az olvasók is új élményhez juthatnak, akik az első kiadást már ismerték.
A Prima Primissima díjas Kodolányi Gyula az amerikai költészet nagy ismerője, kiváló műfordítói munkásságáért 2016-ban megkapta a műfordítók Janus Pannonius-díját is a Magyar PEN Clubtól. A válogatás szempontjairól maga is beszél az előszóban: „A létnek és a létezésnek sajátos modern költészetét mutatta be ez a könyv, csupa amerikai versben, amelyek legjava kívül esett a hetvenes-nyolcvanas évek magyar műfordításának figyelmén, érdeklődésén.” Ugyanezt figyeltem meg magam is: a híres, jól vagy jobban ismert költőktől (Walt Whitman, akinek verssorából – „Könnyes hárfa, sima zongora kellemdús édessége nem a tied” – a címet kreáltam, vagy Ezra Pound) csak egy-egy vagy néhány vers szerepel, a magyar olvasóközönség által kevésbé ismert, de szinte kortárs költőktől viszont jóval bővebb válogatást találunk. Külön élvezet a kötet elején szereplő indián szövegek gyűjteménye, amely azon túl, hogy a teljesség igényét is belengeti, rendkívül érdekes és plasztikus írásokat tartalmaz.
Ennek a válogatási elvnek hála olyan verseket, verssorokat fedezhet fel magának a magyar olvasó, amelyek amúgy szinte bizonyosan nem jutottak volna el hozzá: „Az ösvény / túlvisz majd az utolsó alpesi fenyőn is, / könnyű nőkhöz, amilyenek csak a hózónában / élnek. Tőlük még a kaliforniai aranypisztráng / is fölhevül a hegyi patakokban” (Richard Hugo: Helyszínrajz); „Kibontva ernyőjét, / A szakállas tudós / Átvág az esőn” (John Ridland: Burson haikuja). Vagy ott van Charles Olson verse (Mert lesnek ránk a holtak), amelyik a kötet címét is magyarázza: „Mert lesnek ránk a holtak, / ők a holtak mibennünk, / ébredjetek, alvóim, kiáltom felétek, / bogozzátok szét a létezés hálóit!” (Valamiért nekem erről Jim Morrison szövege jut eszembe, az Awake/Ébredés: „Shake dreams from your hair / My pretty child, my sweet one” – magyarul Földes László Hobo fordításában: „Rázd ki az álmokat a hajadból, kedvesem, / Édesem, szép gyermekem”, amin nincs is mit csodálkozni, egyazon föld és egyazon kor termelte ki a két szerzőt, ugyanaz a gigantikus, egyként lélegző Amerika, amelyért epedni szoktunk.)
Számomra azonban a legnagyobb és legkellemesebb meglepetést, mondhatni revelációt az 1883-ban született és 1963-ban elhunyt William Carlos Williams versei okoztak, amelyek annyira átütőek és erősek, hogy mindjárt kettőt is idézek közülük: „Zimankós volt a nap, / a macskát eltemettük / a hátsó kertben, / aztán gyufával // meggyújtottuk a vackát. / A bolhák, túlélvén / földet és tüzet, / halálra fagytak”, írja a Tökéletes pusztítás című versében, vagy ott van az Árkádia című költeménye, amely végkövetkeztető soraiban több emberöltővel ezelőtt megírta egy bizonyos amerikai elnökjelölt győzelmének okait Rozsda-Amerika kietlen tájainak lakossága ismeretében: „Fiatalabban / hittem én is, hogy / vinnem kell valamire. // Öregebben már / a kis utcákat járom, / a szegények / házaiban gyönyörködöm: / görbe gerincű tetők, / az udvarokon rozsdás drót, / salakhalmok, / ócska bútor; / kerítés meg árnyékszék / hordódongából, / ládaoldalból, és / mind kékeszöldre mázolva, / ha szerencsés vagyok: / az idő patinájával / futtatva ez a legszebb / minden szín közül. // Senki / se tudja, milyen fontos / a nemzetnek mindez.”