A Balaton fővárosában vagyunk, ahol Eötvös Károlytól Jókai Móron át Örkény Istvánig vagy a Quasimodo-költőversenyig lehetne sorolni az irodalmi kapcsolatok sorát, de elegendő, ha említést teszünk Makk Károly itt készült Liliomfi-filmjéről, amely egy életigenlő reneszánszot jelentett az ötvenes évek sötét ködében – e szavakkal kezdte a Rippl-Rónai József életművéből készült kiállítás megnyitóját a minap Mácsai Pál színész, rendező a balatonfüredi Vaszary-villa udvarán.
A szellemi élet pezsgő reformkori városa ez, Jókai szerint a fesztelenség és az elegancia szerethető találkozási pontja, ahol Vaszary Kolos pannonhalmi főapát, bíboros-hercegprímás villát építtetett, a kastély 2010-es átadása óta pedig Füred egyik meghatározó kulturális színtere lett. Picasso-, Capa-, Vasarely- és az osztrák biedermeier-kiállítások után néhány év alatt az országos szintű kiállítóterek sorába emelkedett.
Inspirációéhség
Rippl-Rónai élete sorsszerűségében, életpályája ívében valami nagyon egyedit tartalmaz. Inspirációk érték, azok után kutatott, míg megtalálta a saját szuverén hangját. Mindezekért nem habozott kezdetben bejárni a világot mint Munkácsy-tanítvány, később mint a szellemi értelemben lángoló, századfordulós Párizs fiatal festője. Akkor, az inspiráció utáni éhség időszakában mindent magába szívott, ami hasznosítható, majd egészen szuverén, csak rá jellemző módon használta, alakította azokat a saját művészetévé. Azok közé tartozik, akik elmennek az országból s idővel visszajönnek. Ez a visszajövetel számára nem lemondások sora, hanem a magára találásé, ami egészen ritka – emlékeztetett Mácsai Pál.
Izgalmas jelenségnek nevezte, hogy olyan művészsorsot látunk, aki a depresszív, komor, színszegény életszakaszból halad a koloritás és a derű, az élet hétköznapi benyomásainak élvezete felé. Általában ugyanis fordítva történik ez az emberrel: életünk második szakaszában válunk szkeptikusabbá, komorabbá. „Színházi ember lévén mégiscsak az irodalom az, amiből táplálkozom, így két arcképet emelnék ki a kiállításon látható portrésorozatból: Babits Mihályét és Osváth Ernőét. A magyar művészet aranykora, két nagyszerű művész arcképe, s nem csak az: a sors és a vállalásaik súlya látható” – mondta Mácsai.
Fekete korszak
Kronologikus menetet követve a szomorúsággal, a temetővel, a bánattal, az elmúlással, a művész megnevezésében a fekete korszakkal indítanak a tárlat rendezői: meglepő ez azoknak, akik Rippl-Rónait a színgazdag képekkel azonosítják, egyben megrázó látni a fiatal alkotó magányhoz, halálhoz való viszonyát.
A kor jellemzője a szimbolizmus volt, ami nyilván hatott Rippl-Rónaira is, és ez inkább a magányhoz, az egyedülléthez kötődött. Erőteljesen jelen van az összes szépségével és fájdalmával. Egyik jellegzetes képe, az Öreg hölgy ibolyacsokorral, sűríti ennek az életszakasznak a nyomorúságát, és megrendítő erővel közvetíti azt. Az 1891-es Ágyban fekvő nő című műben leginkább tapasztalhatók ezek a jegyek: finom kontúrokkal, szinte grafikusan megfogalmazott kép – vezetett be a kiállításba Plesznivy Edit, a tárlat kurátora.
Kezdetben Munkácsy segédjeként dolgozott, pályája a mester modorában festett képekkel indult, de nagyon hamar rájött arra, hogy ez neki mellékvágány, az édeskés zsánerfestészet teljesen idegen tőle, és akkor talált rá saját képi világára. Párizsban kapcsolódott a Nabi – azaz Próféta – művészcsoporthoz. Ez az alkotói gárda Bretagne-ban Gauguin körül formálódott akkortájt, festői elvei pedig – az erőteljes rajzosság, a síkszerű ábrázolás és a szimbolizmus – együttesen hatottak a mesterekre. Közeli barátja lett Maillol, megismerkedett Gauguinnel, Toulouse-Lautreckel, Cézanne-nal is. Jó barátság, évtizedig tartó szakmai munka alakul ki a francia mesterekkel.
A kiállítás második termében a szellemi műhely termése bontakozik ki. Az iparművészeti munkáival zárul a párizsi korszak, egyben a tárlat földszinti része. A tervezés és az alkotás szétfeszítette a képek határait és kiterjedt a textilekre, lakásbelsőkre, bútorokra is.
Idill a Róma-villában
Felemelkedve a komor témából egy egészen más szemléletű világba jutunk a galéria emeletén: a század végén Rippl-Rónai visszatér a nagyon meghitt családi közegbe, amely neki Kaposvárt jelentette.
A családi portrék sora a megnyugvás, az otthon békéje, a kaposvári enteriőr korszaka, s noha nem az a harsogó színvilág, amely a későbbi képeit meghatározta, már harmónia és derű sugárzik a képeiből. A pasztellt akkor kezdte használni. Szinte percek, órák alatt felrajzolt egy nagyszabású pasztellképet.
Tovább haladva a „kukoricás” korszak képeit felvonultató terembe jutunk – így nevezte a művész a parkok, aktok, gyönyörű kastélyok, az idill képeit. A már idehaza is elismert alkotó megvásárolta a Róma-villát, s a kastély domináns motívumává vált festményeinek: kiegyensúlyozott világot tükröznek, de a kontúrok jelenléte látható, a síkszerű ábrázolás jelen van, mindez érdekes visszacsatolás a korai időszak műveire.
Miként Franciaországban megtalálta azokat, akik szellemi művészi törekvéseivel rokonok voltak, úgy Magyarországon is kialakította a maga körét. A Róma-villa valódi szellemi zarándokhellyé vált, Ady, Móricz rendszeres vendégek voltak ott, a Nyugat íróinak portrésorozatából azonban csak Osváth Ernő és Babits Mihály képét vonultatta fel a tárlat, ugyanis Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc és Karinthy arcképei magánkézben vannak – jellegzetes azonban a szintén alkotó barát Szinyei Merse Pál színes, szivarozós képe.
A most nyílt tárlat képeit a Magyar Nemzeti Galéria, az Antal–Lusztig Gyűjtemény, a BTM Fővárosi Képtár, a Kovács Gábor Gyűjtemény, a Magyar Külkereskedelmi Bank, a Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, a Kieselbach Galéria, a Virág Judit Galéria, Martos Gábor és magángyűjtők bocsátották a múzeum rendelkezésére.