Kovács István a hetvenes évek végén summa cum laude diplomázott a Lundi Egyetem filozófiai karán. A világ egyik legjobb tanintézetének professzorai hatalmas ígéretnek tartották mindaddig, amíg hallgató volt, aztán valamennyien hátat fordítottak neki, szinte kitagadták a szakmából. Hogy aztán ennek mi volt az oka, azon érdemes eltűnődni egy kicsit, merthogy nagyon tanulságos…
Mindenesetre a történet rávilágít a svéd iskolarendszer legvadabb hibájára, történetesen arra, hogy amíg diák vagy hallgató valaki, addig két kapura ajnározzák, ha betéve fújja a kötelező anyagot. Saját elveit, tudományos nézeteit nem kritizálják, legfeljebb bólogatnak, kicsit hümmögnek, „egyéni”, „sajátságos” mantrázzák a végletekig, nem kötnek bele a legzűrösebb elméletekbe sem.
Aztán diplomaosztás után jön a hideg zuhany. Mit hideg zuhany? Jeges eső! Elveiért, tudományos nézeteiért akkor már maga felel a hallgató, és ha az nem illik bele a svéd társadalmat vezérlő fősodorba, akkor megnézheti magát…
Az egyetem elhitette Kovács Istvánnal, hogy filozófiai nézetei érdekesek, egyéniek, tanulmányozásra alkalmasak, majd diplomaosztás után víz alá nyomandó, ellenséges nézeteket valló konkurenciává vált. Kovács István ma is a filozófiai tudományok kandidátusa. Papíron. A valóságban azonban munkanélküli, hajléktalan csöves, aki előszeretettel melegszik a bevásárlóközpontok padjain.
A társadalomról alkotott nézeteit kezdetekben az akkor, a hetvenes években már lecsengő hippifilozófia lengte át. Érdekes módon ennek a nézetrendszernek egyes elemei nagyon is belesimultak a svéd társadalom számára fogyasztásra felkínált eszmeiségbe: a békevágy, a szeretet, a totális egyenlőség, a szélsőséges liberális nézetek mind mind elvárt és dicsőített gondolatok voltak. Elvi síkon.
Gyakorlatilag azonban Svédország – bár kétségtelenül önkorlátozó módon – kemény kapitalista állam volt, hatalmas fegyverexporttal, főleg az ázsiai üzemeiben dúló szaftos kizsákmányolással és a szabad eszmeiséget remek technikával víz alá nyomó politikai gyakorlattal. Magyarán fennen hirdethette mindenki a humánus eszméket, ezek azonban „nem veszélyeztethették az ország érdekeit”.
Ebbe a csapdába szaladt bele roppant naiv módon Kovács István is. Ő bizony komolyan vette az egész liberális kulimászt, és filozófiájában fennen hangoztatta az ország kizsákmányoló jellegét, embert alázó kapitalizmusát. „Az amerikai indiánok inkább vállalták a kihalást, mintsem hogy bérmunkára adják a fejüket! Tiszteletre méltó történelmük elénk tárja a legfőbb igazságot, hogy mások gazdagodásának érdekében rokkantra törni magunkat a teremtés elleni gyalázatos bűncselekmény!” – írta a magyar származású svéd filozófus, ami feltehetően már meglehetősen csiklandozta a politikacsinálók orrát.
Írásait csak néhány alkalommal tudta a sajtón keresztül az olvasók elé tárni, és hosszú évekig képtelen volt elhelyezkedni. Nyomorgott. Aztán valami csoda folytán előadó tanár lett egy isten háta mögötti északi főiskolán. Pár évig filozófiatörténetet tanított, de onnan is kiakólbólították.
Gondolt egy nagyot, és elrepült Óceániába, naivan remélvén, hogy ott maradhat, élhet a Nap alatt, szedhet magának gyümölcsöt, és néha dolgozgathat valamit. Onnan is kidobták, hat hét múlva hazarepült. Mindenesetre annyit sikerült megtakarítania, hogy végre kiadja filozófiai művét, a Modern rabszolgatartás kézikönyvét.
Természetesen kiadót egyet sem talált, amelyik hajlandó volt foglalkozni vele, ezért aztán végső elkeseredésében vett egy kivénült, marha nagy nyomdagépet, beállította a konyhájába, és magad uram, ha szolgád nincsen, nyomtatni kezdte az abszolút szamizdatot, a modern rabszolgaság könyvét.
Pénze nem volt rendes papírra, ezért a könyv egy része fehér, más részei pedig kék, sárga, halványzöld papírra kerültek, őszintén megvallva komolyan segítve ezzel a mondandó megerősítését. Eladni, eladatni persze nem tudta, körbejárt a hír, hogy Kovács István a svéd társadalom ellensége. Így maga küldte el művét a könyvtáraknak, de hogy aztán ott a polcokra kerültek-e vagy a kukákba, azt jótékony homály fedi. Kevés példány azért hála istennek maradt fent barátoknál, ismerősöknél.
Gondolatait már csak olvasói üzenetekben tudta közölni, azt is ritkán. Lassan a szociális segély lett az egyetlen jövedelemforrása. A szociális hivatal a kifizetések feltételeként elküldte egy kis gyógykezelésre, hogy ne hőbörögjön annyit, így aztán „lenyugodott”, és többé nem akart semmit sem közölni embertársaival.
Amikor utoljára találkoztam vele az egyik malmői bevásárlóközpontban, piszkos volt és rongyos. Csak ült lehorgasztott fejjel a padon, nem válaszolt, csak motyogott az orra alatt, és a táskájában turkált.