Jócskán van tapasztalata Seres Tamás rendezőnek a versekből építkező egész estés darabok színre vitelében: az ő rendezésében három éve játsszák Gyarmati Fanni Naplóját, korábban a Nyugat 100. évfordulójára rendezett darabbal örvendeztetett meg, de felolvasószínházak tucatját jegyzi a televíziós rendezés mellett. Szép Ernő megzenésített verseivel az MR2 Akusztik felvételén találkozott, pontosabban négy dallal Födő Sándor (Fodo) dallamvilágában.
Ekkor fogant a gondolat, hogy a költőt szerelmein keresztül jelenítse meg, megszólaltatva a kevésbé ismert lírát. Izgalmas találkozást hozott létre a versek, a zeneszerző, a virtuóz Trill Zsolt, Bíró Eszter énekesnő és a közönség között, hiszen a Rózsavölgyi Szalon intimitásában a nézőtér is színpad, a színészi tekintetet nem kerülhetjük el, itt az előadó személyes dialógusba lép velünk.
A háború után kifosztott Magyarország nihilje lengi át a keretes történetet: Szép Ernő be-bekukkant a színházakba, hogy próbát tegyen, vajon a teátrumok vevők-e még a munkáira. Itt találkozik Irinával (Bíró Eszter), a kissé ripacs, harsány színésznővel, aki mindjárt szerepért esedezik nála. Kettejük találkozásából bontakozik ki a kamaradarab, amely – mint az alcím is utal rá – Szép Ernő válogatott szerelmeinek története.
Színház a színházban megoldással él a keretes rendezés, a költő ugyanis próba során játszatja el a színésznővel múzsáit: az ablakban éneklő kurtizánt, a lelkes, odaadó színinövendék diáklányt vagy az öngyilkosságra készülő, kiábrándult asszonyt. Míg Trill Zsolt a prózai szerepekben remekel, Bíró Eszter a zeneiségével vonja magára a figyelmet, noha kettejük összjátéka tudatos távolságtartást éreztet, egyes helyeken hiányérzetet hagy bennünk.
A színésznő csaknem bejátssza a szalon egészét az előcsarnoktól az ablakpárkányig, míg a Nemzeti Színház falai közül kiragadott színészzseni napestig „motyoghatna”, anekdotázhatna a színpadon, akkor sem unnánk el. Trill karaktere eleve megszabadítja a sematikus nyugatos figurák ábrázolásától a költőt, általa minduntalan Szép Ernő újabb és újabb arca rajzolódik ki: a szentimentális költő vagy a Kérem, én még nem játszottam dilemmájával küzdő gyermek.
Fodo – aki a színház depressziós komponistáját, Sanyit alakítja – a századelő sanzonos dallamvilágát kölcsönzi az olyan, egyébként könnyen énekelhető versek alá, mint a Lányoknak való nóta vagy a Gyermekjáték.