Nagy a teremtett világ, sokan elférünk benne, a folkos-akusztikus, részben népi ihletésű-hangszerelésű (nem én bonyolítom a meghatározást, tényleg ilyen bonyolult, a bolognai hegedűiskola és a modenai hercegi udvar táján kifejlődött, arisztokrata csellót például mégse titulálhatom népinek) szcénában is rengeteg zenekar és szólista van, akik mind szépen hegedülnek, tilinkóznak, nyenyeréznek, átéléssel prezentálják a Tiszta szívvelt, meg bármelyik sejehujázó, vagy szomorú útra induló népdalt csángóktól bunyevácokig. Mitől olyan különleges a Misztrál?
„Elnézést, ha kicsit otthon érezzük magunkat” – mondja Török Máté, mi meg elnézzük, sőt, még jobban odanézünk, ez ma a harmadik koncertjük, és olyan spéttel jönnek, mintha a bécsi opera öltözőjében kávézgattak volna egész nap. Az egyszeri ember hajlamos azt hinni, hogy aki akusztikus hangszerre verseket zenésít, mind csöndes, szakállas, mosolygós kis mikuláskarakter, aki hétvégente cserszömörcével kenegeti a gitárhúrjait.
Van egy gesztus, vagy ha jobban tetszik, effekt, aminek használatakor az ilyen együtteseknél elválik az ocsú a búzától, mégpedig amikor az énekes azt kiáltja, hogy: hej! A hej ugyanolyan fontos a folkban, mint a rockban a jee, vagy amerikásan yeah, ami rövidsége dacára szintén sokféleképpen kiáltható, Nagy Ferótól Axl Rose-ig. Személyes panteonomban a legnagyobb hej-kiáltó évtizedek óta Grandpierre Attila. Volt, egészen eddig a Misztrál-koncertig (a csillagok és szárnyas sárkányok mestere se sértődjék meg, hisz maga is méltatta már a Misztrált). Mert amikor Mikáék kiáltanak, akkor megreszket a föld és meghasad az ég, megindulnak az angyali seregek, és akkora őszinte lendület és energia árad a színpadról, hogy Dsida Jenő kiugrik a házsongárdi sírboltból.
Nincs még egy zenekar, amelynek tagjai között sok-sok év múltán is ennyire érződik az egymásban való hit (materialistául: kémia), az összhang, amely nem vált rossz rutinná: hangszerek járnak kézből kézbe dal közben (!), Puszta Sándor Cinkenyoma után pedig ők maguk is annyira meghatódnak – velünk együtt –, hogy kell egy pár másodperc, mire összeszedik magukat. Isten tudja, hanyadszor játszanak egy dalt, és majd’ megkönnyezik, olyan hatással van rájuk! Ilyen aztán nincs a popszakmában!
A Misztrálnak három egyenrangú frontembere van, három különböző karakter, három dudás egy csárdában – tökéletes összhangban. Török Máté tűnődő dalköltő, rezgő lelkű trubadúr, akinek az udvari lakoma alatt máshol járnak a gondolatai, Heinczinger Mika hét csizmát-hét dudát elnyűtt, hétpróbás regös, aranyszívű nagy medve, Tóbisz Tinelli Tamás titkos bűbájt hozó garabonciás fehér ruhában, bármelyik stadionban celebrálhatna egy rockmisét, bármelyik metálistennek tarthatna frontember-korrepetálást. Pusztai Gábor cajonon, meg mindenféle csörgőbörgőn, Heigl László pedig bőgőn biztosítja azt a masszív hullámzást, amin bátran szörfözhet blues, reggae, ska, rockhimnusz vagy zsoltár.
A közönség szája tátva, ülve ring-ráng, könnyet morzsol, dúdol, van itt minden réteg: biolekvárfőző, batikolt szoknyás, többgyermekes anyukák, tarsolylemezes, varkocsos ősmagyar hagyományőrzők, decens, kávéházi versolvasó, diszkréten sminkelt hölgyikék, meg egy önfeledten vigyorgó, kerekesszékes srác is, akinek a zenekar tagjai nyitogatják a koncertterem kétszárnyú ajtaját. A hangulat tábortűzi, sőt, egyenesen tábori.
A hangzásban viszont nincs pardon, a Misztrál saját hangmérnökkel, Szalai Zoltánnal dolgozik, a kis klubban úgy szól a legutolsó cintányércincogás is, mint a Zeneakadémián, pedig ennyi fura hangszer a technika rémálma, doromb, koboz, duda röpköd kézből kézbe… Kövezzenek meg, de ilyen katartikus zenével igazából teljesen mindegy, ismeri-e valaki a magyar költészetet. Érkezzen az ember bárhonnan, a lényeg meg fog vele történni.